Ismerős az érzés, amikor fellelkesedve vágunk neki valami ígéretesnek, majd "MIÉRT?"-ek zsinórban ismétlődő kántálása után, értetlenséggel rázódunk vissza a középszerű hétköznapokba? A Lore című 2. világháborús film fél óra elteltével csapott át reményekkel teli nagy lehetőségből személyes csalódásba.

Jobb későn, mint soha...

Megkésve, de törve nem...

Ki mint veti ágyát, úgy felejti el megemlíteni, hogy milyen jó kollaborációra került sor 2017 májusában.

Na, félretéve a szólásokat és közmondásokat, a lényeg az, hogy szégyenszemre, totálisan megfeledkeztem a Tomlion-nal közösen összerittyentett közös videónkról. Pótolva eme hiányosságot, mostantól eme oldalról is elérhetővé válik az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságáról készített beszámoló/kritika.

TomLion Filmvilága néven futó blogját is csekkoljátok le. Változatos és igényes filmes tartalmakkal jelentkezik rendszeres gyakorisággal.

Jó szórakozást!

A kevésbé ismert, 1993-as Lelkük Rajta éppen abban az érában született, amikor még divat volt több korosztály számára családbarát vígjátékokat csinálni. Valamilyen okból mégis szűk célközönséget talált el a film, pedig egyike azon kevés alkotásoknak, ami csordultig van szeretettel és egyszerű, de örökérvényű tanulságokkal.

Van valami, ami furdalja az oldalamat. Ez pedig a következő: Ridley Scott elméjében van valamiféle konkrét végkifejlet a Prometheus-Alien univerzumra vonatkozóan? Míg a Prometheus relatíve jól működött, mint önálló film, addig a Covenant érezhetően két kapura játszik, de egyikbe sem talál bele igazán.

Alpha Dog. Ez a két szó tökéletesen összefoglalja a film tanulságát, vagy nevezzük inkább jelenségnek. A jelenséget, ami akkor következik be, amikor a pitiánerség és a nagyravágyás találkozik.

2005-ben Spielberg már a sokadik alkalommal rukkolt elő egy földönkívüliekkel tarkított sci-fivel. A kész film kapott hideget és meleget, azonban 12 év elteltével szerintem kevesek emlékeznek rá még egyáltalán. Pedig a mester újragondolása és megközelítése egy lenyűgözően depresszív filmet eredményezett, melynek megtekintése nem éppen tartozik a könnyed szombat esti kikapcsolódások közé.

Till Attila, rendezőként levezényelt, második nagyjátékfilmje is beletartozik a kellemes csalódások feneketlen kútjába, mert mindenféle giccs nélkül, tényleg egyedi megközelítésből, hitelesen prezentál a nézők felé, sokszor megpecsételtnek érződő emberi sorsokat.

Nagyon jó, kimagasló, kiváló, vagy éppen elképesztő. Sok ember oly gyakorta használja ezeket a dicsérő mellékneveket, mint komornyik az ajtókilincset. A gyakoriság azonban hígítja egy-egy ilyen megnyilvánulás relevanciáját. Ritkán használom ezeket a kifejezéseket, mert az én szememben, ezidáig nagyon kevés alkotás érdemelte ki a fentebb említett prominens minőségjelzők egyikét. Most viszont ismét kimondhatom: A Logan egy elképesztően jó film. Elképesztően jó elsősorban, mint FILM és nem, mint képregényfilm.

A Betűvető percre pontosan kiszámítható története ellenére is kellemes kikapcsolódást nyújt, egy jó nagy adag feelgood életérzéssel megfűszerezve. Ez az a fajta film, amit 15 éves kamasztól kezdve, a 45 éves családos apukán át, egészen az idős éveiben járó nagyszülőig minden korosztály fennakadás nélkül élvezni tud.

12 év elteltével a mozikba gurult a hatalmas népszerűségnek örvendő Jurassic Park folytatása, a Jurassic World. És milyen lett? Véleményem szerint: Felemás. Egyaránt vannak benne nagyon jó, és katasztrofális dolgok.