Ismerős az érzés, amikor fellelkesedve vágunk neki valami ígéretesnek, majd "MIÉRT?"-ek zsinórban ismétlődő kántálása után, értetlenséggel rázódunk vissza a középszerű hétköznapokba? A Lore című 2. világháborús film fél óra elteltével csapott át reményekkel teli nagy lehetőségből személyes csalódásba.

„A második világháború végnapjaiban járunk. Ahogy a szövetségesek a végső csapást mérik a német haderőkre, úgy omlik össze a fiatal Lore (Saskia Rosendahl) és testvérei élete. A tinédzsernek rá kell döbbennie, hogy a világ, amelyben felnőtt, maga volt a hazugság: náci szülei, akiket feltétel nélkül szeretett és tisztelt, igazából háborús bűnösök.

A Fekete-erdő környékét megszálló amerikai hadsereg letartóztatja a szülőket, a 17 éves lány egyik napról a másikra a család vezetőjévé válik, az ő feladata lesz gondoskodni négy fiatalabb testvéréről. A cél: átvágni a felégetett és kifosztott Németországon, hogy 900 kilométert megtéve elérjenek a Hamburg mellett élő nagymamájukhoz. Az utazás során lassan feltárul előttük a náci propaganda hamissága, és rá kell döbbenniük, hogy az életüket csak úgy folytathatják, ha szembenéznek szüleik bűneivel.”

Ez a szöveg szerepel a DVD hátulján. Ugye milyen jól hangzik? Nekem az elutasítás, szembesülés, ráébredés háromszöge keltette fel az érdeklődésemet, és vett rá a film megvételére. Nagyjából a 30. perc tájékán lelkesedésem ijesztő mértékben alábbhagyott, majd nem sokkal később értetlenség és harag rágcsálta darabjaira magára hagyott filmes elvárásaimat. Végül annyira elvesztettem az érdeklődésemet, hogy a film utolsó 30 percét már csak félszemmel néztem a konyhából, vacsorakészítés közben. Ennek több oka is van. Az első: üres művészieskedés.

Sokszor az az érzésem, hogy nem állok készen művészfilmek befogadására. Ezért halogatom azok megnézést hétről hétre, hónapról hónapra vagy akár évről évre. A művészfilmek egyedi, számos kulturális atyaúristen által piedesztálra emelt sajátosságait az én mainstream filmeken edződött gyomron nagyon nehezen emészti meg. Ugyanakkor, képes vagyok túllendülni saját, kissé szelektív befogadókészségemen, HA értelmet vagy funkciót látok az indokolatlannak érződő művészieskedés mögött. Példa: A visszatérőben látható hosszan kitartott totálok, vagy éppen közeliek a csodálatos vadonról hiteles, és odaillő képet alkottak a természet ember fölötti dominanciájáról. Másik példa: Élet fája. Igaz, hogy a lélegzetelállító felvételek sokszor random pillanatokban tűnnek fel, de az összkép szempontjából képesek voltak érzékeltetni az élet körforgását, az univerzum hatalmasságát, megpróbáltak képet és hangot kölcsönözni a létezés megfoghatatlanságának.

A Lore-ban nincs tartalmi háttér, mondanivaló (legalábbis én nem véltem felfedezni) az egymás után pakolt képkockák mögött. Majdnem minden jelenet első, vagy utolsó felvétele valamilyen látványosnak kikiáltott beállítással kezdődik. Csiga kúszik a faágon, a harmatos fű meghajlik a napfényben, Lore igéző tekintettel elmerül a vízben, stb. Időhúzás címszó alatt celluloidpazarlás zajlik 10-ből 8 esetben, de sajnos a maradék két eset is csak tovább fojtogatja a néző befogadási hajlandóságát. Csodálatos a természet, de ennek a filmnek nem erre kellett volna ráhúznia a képi világ 85%-át.

Második ok: indokolatlan szexualitás. Világos, hogy a szex az erőszakkal karöltve jár és kel a háborúban, valamint az azt követő megszállt, legyőzött, elnyomott nép anyaföldjén. Rengeteg nőt erőszakoltak meg a megszálló katonák, a nagy fejetlenség és a fronton töltött hosszú évek, erkölcsöt nem ismerő ösztönállattá változtatott számtalan férfit nem egy korban. Viszont, ebben a filmben olyan szexuális megmozdulások kapnak premier plánt, amik nagyon nem illenek az adott eseményekhez, vagy teljesen megalapozatlanok. Indokolatlan körülmények között zajló, random gyakorisággal felbukkanó, kényelmetlenül hosszú és közeli „markolászgatások” befogadására vagyunk rákényszerítve. Valóban csodálatos, földöntúli dolog az, csak nem itt, és nem most.

Harmadik ok: Borzalmas operatőri munka. Ritkán találkozik az ember olyan szituációval, amikor kifejezetten rosszul esik nézni a kiválasztott filmet. 10-ből 9 esetben közeli felvételeket kell agyunknak feldolgoznia, amit a hihetetlenül bizonytalan, hányingert indukáló kameramozgás tovább taszít minőségnek titulált, közel nézhetetlenség küszöbére. Nem a kendőzetlenség vagy brutalitás miatt rossz érzés szemtanúja lenni a látottaknak, hanem szimplán azért, mert szarul van felvéve. Bocsánat, helyesbítek: művészien szarul. Tisztában vagyok vele, hogy direkt ilyen a kamerakezelés, de akármilyen szögből nézem, akármilyen szemmel, hozzáadás helyett csak elvesz az élményből.

Negyedik ok: Inkoherens történetmesélés. Honnan indultak el a gyerekek? Itt, ott, amott körülbelül hol tartanak? Mi alapján tájékozódnak és haladnak előre? Mennyire messze van még a nagymama lakása? Előbb még az erdő közepén voltak, most mit keresnek egy iskolában? És még folytathatnám. Nincs érzékeltetve, hogy valójában mekkora távolságról van szó. Ezáltal az sincs érzékeltetve, hogy mennyire megterhelő egy ilyen út megtétele. Kiváltképp ilyen fiatal gyerekeknek. Éhség, szomjúság, kimerültség egyéb tünetek maximum elvétve kerülnek megemlítésre, nem beszélve a Lore-ra nehezedő lelki nyomásról, ami szintén nincs kellően kihangsúlyozva.

Ötödik ok: Dialógusok, amik kerékbilinccsel ellátott kerekesszékben szeretnének nekivágni az emelkedőnek. Ha egyszer végre valahára sor kerül párbeszédekre, akkor azok fénysebességgel fulladnak érdektelenségbe, mi több, nem abba az irányba haladnak, amerre kellene. Néznek egymásra az emberek nagy kerek szemekkel néma csendben. Néz, néz, még mindig néz, meg se nyikkan. Tapintani lehet a feszültséget. Te jó ég, vajon most mit fog mondani? Mi fog történni? Megüti? Megöleli? Megerőszakolja? Megkeni ismét a lekvároskenyeret? Melyik lesz ezek közül? A válasz: egyik sem, nem történik semmi. Jön egy vágás, és már ugrunk is a következő jelenetre.

A végső koporsószög: rossz ívű karakterfejlődés/szemlélet-változás. Útközben valahol elveszett a mondanivaló. Elnyelte a művészieskedés tengermély éterje. A film legfontosabb elemének annak kellett volna lennie, hogy Lore útja során, fokozatosan ébred rá a deformált tévképzeten alapuló, éveken keresztül fejébe vert, felsőbbrendűnek kikiáltott német ideára. Egész addigi lénye, élete, hite megkérdőjelezésre kerül, majd saját bőrén érzett tapasztalás okán kénytelen újra definiálni a világról alkotott képét. A művészi beállításokra kihegyezett önsimogatás önkényesen magához ragadja a figyelmet, ezzel kirekesztve a történet lényegi részének exponenciális ütemű közlését. A záró jelenetben egy tárgyra vetített metafora formájában megkapjuk a ráeszmélést, a hamis eszmétől való végső megválást, de hiába minden, ha a ráébredéshez vezető úton nem apránként, folyamatosan adagolják nekünk az átváltozás fázisait.

Lore nagy csalódásként írta be magát képzeletbeli filmes archívumomba. Nem tudom 100%-os magabiztossággal kijelenteni, hogy ez egy rossz film, ugyanis nem zárom ki annak a lehetőséget, hogy én vagyok filmművészeti szempontból alulművelt és/vagy non-receptív a hasonló körettel tálalt alkotásokra.

Verdict: 4/10