Till Attila, rendezőként levezényelt, második nagyjátékfilmje is beletartozik a kellemes csalódások feneketlen kútjába, mert mindenféle giccs nélkül, tényleg egyedi megközelítésből, hitelesen prezentál a nézők felé, sokszor megpecsételtnek érződő emberi sorsokat.

Az utóbbi pár évben látványos, pozitív ívű tendencia tapasztalható a saját gyártású magyar filmek görbéjén. Kaptunk hol nem rossz, hol jó, hol kiváló, hol egekig magasztalt Oscar díjas alkotást, és úgy tűnik, hogy a magyar filmkészítők végre valahára ráeszméltek az egyik legszembetűnőbb hiányosságra. Ez pedig a diverzitás hiánya. Bizony ám, nem csak olcsó, izzadságszagú romantikus-vígjátékra lehetnek vevők a hazai filmkedvelők. A nemrégiben moziba került magyar filmek felhozatalából, nekem eddig a Fekete Múmia Átka és az Isteni Műszak nyerte el kimagaslóan - az igen nehezen kiérdemelhető - tetszésemet. Mostantól, a helyenként melankolikus, helyenként vicces, helyenként szomorú Tiszta Szívvel is ide tartozik, ezzel bővítve az újhullámú, ténylegesen jó magyar filmek halmazát.

Zsánerkategorizálás szempontjából nem könnyű elhelyezni a Tiszta Szívvel-t, mert inkább dráma, mint vígjáték, de a történet maga a gengszterfilmekre hajaz. Több helyen is humorforrást kovácsol karakterei fogyatékosságaiból, de ezt valahogy úgy csinálja, hogy nem esik túlzásokba. Ilyen például, a horgászat közben végbemenő zseniális cseverészés, ahol hallhatjuk Barba Papa – valószínűleg helytálló - gondolatmenetét a gyógytornászok páciensekhez való viszonyulásáról. Sőt, további kellemes meglepetés, hogy vannak önmagában – betegségtől függetlenül - vicces párbeszédek és beszólások. „Miért, te az ilyen mirelit-kurvákat szereted?” Ezt a kifejezést utólag is köszönöm, előszeretettel fogom alkalmazni én is a mindennapok forgatagában.

A történet nagyon szépen megágyaz alapvető, átlagos embereknél gondolati szinten fel sem merülő akadályoknak. Nincsenek látványosan elszomorító jelenetsorok, amik hatásvadász módon láttatják a mozgássérült emberek hétköznapi problémáit. A nehézségekkel percről percre való szembesülést, küzdelmet a történet szempontjából releváns pillanatokban kapjuk meg, nem pedig külön premier plánra gondosan előkészített, pityergős jelenetekben. Láthatjuk, hogy pillanatok alatt milyen végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe lehet kerülni. Elég, ha csak a fizikai konfrontációra gondolunk, ahol pusztán saját testi épségünk védelme is egy kínkeservesen nehéz feladat. Mekkora fizikai kihívás egy meredek emelkedőn saját erőnkből felmenni. Vagy mi van akkor, ha lemerül a kerekesszék aksija éppen a semmi közepén? Lehet-e pusztán önerőből bizton eljutni A-ból B-be? Lehet-e egyáltalán bármiféle külső segítség nélkül önálló, teljes életet élni?

A fő történetszálba beleszőtt különálló, saját kis háttértörténetek is érdekesek, emberiek. Rupaszov múltját eléggé gyorsan és szájbarágósan lezavarták, azonban unfair sorsa így is szívbemarkoló és megérthető. Zolika háttértörténete pedig annyira vérlázítóan felháborító, hogy szerintem nincs olyan ember, aki ne találná jogosnak sértődöttségét. Én is, mint valószínűleg az összes jóérzésű ember, egy jó hangos „Hát, a kurva anyját!” mondattal, vasvillát erősen markolva reagáltam az őt ért múltbéli sérelmekre.

További hatalmas piros pont a pazar színészgárda. A Rupaszovot játszó, Thuróczy Szabolcs pontosan úgy áll mindenhez és mindenkihez, ahogy azt én tenném az ő helyében. Külön említést érdemel a két fiatal srác (Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám), akik első filmszerepükben már jobb alakítást produkáltak, mint jó pár színész egy egész élet alatt. A merész alapötlet lehetővé tette, hogy a film karakterei – fogyatékosságaik ellenére – ne úgy viselkedjenek, mint tehetetlen szűzlányok. Hál Istennek, szereplőink nem beszari, visszahúzódó, balfasz semmirekellők, hanem igenis célokkal, vágyakkal rendelkező normális emberek, akik nem szarják össze magukat egy-egy beszólástól és bizony viszonozzák a sértéseket, magyarul képesek kiállni saját magukért. A fiataloktól végre nem azt a tipikus „balfaszka tinédzser próbál beilleszkedni” sablont kapjuk vissza, és ez annyira felfrissítő érzésként hat, mint hideg zuhany egy nyári délutánon.

Komoly negatívumként nem is nagyon tudok mit felhozni, maximum azt, hogy a filmnek nincs igazán egetrengető üzenete. Igaz, hogy megmutatja a mozgássérült emberek nap, mint nap felmerülő nehézségeit, problémáit, gondolatait, ugyanakkor a történet, önmagában nem biztosít jó termőtalajt mély mondanivaló közlésének. Ez a kicsit gengszter, bérgyilkos alappillér jól emel ki pillanatokat 3 ember életéből, de összességében nem kínál se megoldást, se megváltást senkinek. Valószínűleg ez lehetett a legfőbb oka az Oscar jelölés elmaradásának is.

Ha Till Attila hasonló minőségű filmekkel folytatja rendezői pályáját, akkor még az is lehet, hogy sikerül elfelejtetnie velünk azt a ripacskodó, péklapáttal erősen leápolni javasolt műsorvezetőt, aki egykoron volt.

Verdict: 7,5/10