Lezárult a Star Wars Saga. Legalább is, egyelőre. Milyen lett a hatalmas elvárások elé állított, földre szegezett tekintettel felelni kényszerülő Skywalker kora? Röviden: lenyűgözően töketlen, telis tele “mi a f...?” pillanatokkal, semmiből előrántott megoldásokkal telepakolt látványos pénzszivattyú, amit a szemkápráztató vizualitás és a véget nem érő fanservice próbál egyben tartani.

2014-ben Christopher Nolan megajándékozta a világot egy gondolatiságban beláthatatlanul széles horizontú, világkalandort megszégyenítően ambiciózus science fiction opussal, amibe bele lehet kötni itt-ott, de ha képesek vagyunk átlendülni az atkányi negatívumokon, akkor szemkápráztató pompában tárul elénk a mainstream filmgyártás egyik leginspirálóbb iskolapéldája.

(Figyelem! Elvakult ömlengés várható 3...2...1)

Az elmélet ismerete nem okvetlenül jelenti a helyes gyakorlati alkalmazást. Mintha Gregory Plotkin be akarta volna bizonyítani a felsősöknek, hogy bizony ő is le tud menni a meredek lejtőn bringájával, mert annyiszor látta már a nagyokat és kizárt, hogy pont neki ne menne. Pár másodperccel később arra leszünk figyelmesek, hogy a mindent tudó delikvens hangos jajgatások közepette, vérző orral fetreng a földön.

Guillermo del Toro nevét 2006-ben írták be nagybetűkkel Hollywood terjedelmes „évkönyvébe”. A fantáziába való végső menekülés újszerű megközelítése a Faun Labirintusa, mely azokhoz állhat a legközelebb, akik gyakorta elvágyódnak a sötét valóságából.

Sylvester Stallone 1987-es Túl a csúcson című filmje Amerikában kultstátuszt vívott ki magának az elmúlt pár évtized alatt. Mégis, ha rápillantunk a kritikai, közönség vagy anyagi oldalra, láthatjuk, hogy nem került fel a széles körben ismert és kedvelt Stallone filmek örökzöld polcára. Pedig mennyire ott lenne a helye, mert végtelenül imádnivaló.

A Rocksuli igazi családbarát, kulturált eszközökkel operáló vígjáték, mely a rockzenével hadilábon álló embereket is lazán bevonzza és elszórakoztatja, azonban a műfaj szerelmeseinek egy igazán büszke filmes projektet testesít meg. Számomra az egyik legkellemesebb mozgóképes kikapcsolódás, melynek minden egyes megtekintése után vigyorral a képemen állok fel a székemből.

Élménybeszámoló/Véleményezés a 2018-as Oscar filmekről (azokról, amiket volt szerencsém megtekinteni), és magáról a gáláról.

Szinte lehetetlen feladatnak tűnik összeszedni tíz darab kedvenc jelenetet több száznyi filmből, én mégis kísérletet teszek rá.

Pinokkió meséjének kellő tisztelettel újragondolt testvére a Mesterséges Értelem, aminek megvannak a maga hibái, gyengébb pontjai, de összeségében egy nagyon szép és mélyérzésű alkotás, amit lehet utálni, vagy hibáit belátva, elvarázsolva átlényegülni, egyidejűleg átadva magunkat súlyos gondolatoknak és legősibb emberi érzelmeknek.

Mi megy végbe az emberben, amikor egyik pillanatról a másikra elveszti szerelmét? Életünk párjának halála miképpen hat ránk pszichésen? Sírunk, üvöltözünk és Istent hibáztatjuk? Darabokban nem a klasszikus „kiborulós, önmagát elhagyós, mély depresszióba zuhanós” köntösbe bújtatva mutatja be az egyik legrosszabb tragédiát, ami az emberrel megtörténet. Nagy kár, hogy a látottaknak maximum a felét sikerül értelmezni.