A Betűvető percre pontosan kiszámítható története ellenére is kellemes kikapcsolódást nyújt, egy jó nagy adag feelgood életérzéssel megfűszerezve. Ez az a fajta film, amit 15 éves kamasztól kezdve, a 45 éves családos apukán át, egészen az idős éveiben járó nagyszülőig minden korosztály fennakadás nélkül élvezni tud.

Mindig is nagy favoritjaim között szerepeltek azok a történetek, amik egészen jelentéktelen, hétköznapi, átlagos dolgokból kovácsoltak valami hatalmasat. Példaként tudom felhozni az Amadeus-t, vagy a Whiplash-t. Ez talán a két legjobb etalon arra, amikor Hollywood valami kicsit tett grandiózussá. Előbbi a klasszikus zenét, utóbbi a jazz-t emelte ki és tette meg központi elemének. Az ilyen típusú filmek 1-2 vagy akár 3 órára berántanak saját kis világukba és el tudják hitetni velünk, hogy az általuk választott életút felsőbbrendű és nincs olyan dolog az életben, ami annál az egynél fontosabb lehet. Rettentő érzékiséggel aknázzák ki központi elemeik erősségeit, egyediségeit, és úgy formálják a történéseket, hogy azok relevanciája félelmetesen felértékelődik.

Ettől az alkotástól (ha nem is olyan zsenialitású) hasonló megközelítést vártam. Nos, körülbelül az 5. perc környékén esett le a tantusz, miszerint a Betűvető NEM egy keményvonalas dráma, de ez nem kizáró oka annak, hogy jó legyen, és valamit ténylegesen képviseljen. A borítója alapján én teljesen más hangvételű, inkább drámára hajazó, sötétebb tónusú alkotást vártam, ugyanakkor a stíluskülönbözőségből származó félreértést nem éltem meg csalódásként.

A főszereplő kislány a kezdetekben meghökkentően irritáló volt, vagy csak nem tudta, hogyan kellene színészkednie. Később már megtalálta a megfelelő irányvonalat, és azt – gyerekszínészhez mérten – kellő tartással vitte végig. Laurence Fishburne az apa-mentor szerepére is jó választásnak bizonyult. Az ő személye volt talán a leghangsúlyosabb az egész filmben. Higgadtságával és puszta jelenlétével autentikusan éreztette, hogy a tanultság tiszteletet parancsoló erény. Mindezt csupán beszédével tette úgy egyértelművé, hogy közben nem erkölcsi magaslatról szónokolt a tudatlanok seregéhez. Az anyukát játszó Angela Bassett teljesen korrektül szállítja a napi 72 órában dolgozó, gyerekeit egyedül nevelni kényszerülő, idejekorán özveggyé vált anyukát. A többi töltelékszereplő rendes, iparos munkát végezett, de igazából film habkönnyűsége senkitől nem követelt meg Oscar-döngető színészi teljesítményt.

A betűvető versenyre való felkészülés a film elsődleges irányvonala, azonban az oda vezető úton emlékeztet minket a szavak és a beszéd jelentőségére, fontosságára, erejére. Sokszor nem is vagyunk tisztában, hogy mennyire sokat mondd el a beszédstílus egy-egy emberről. Én hiszek abban, hogy, ha egy ember tanult, valamint bő szókinccsel rendelkezik, választékosan beszél, szépen és összeszedetten fejezi ki magát, akkor bármilyen non verbális kommunikáció során keletkező sztereotípiát képes pillanatok alatt szertefoszlatni. Értelmi színvonal alig pár mondat után azonnal megmutatkozik, hiszen a beszéd az élet minden területén állandóan használt, elsődleges kommunikációs eszköz. Persze, a gondolat útján keletkező mondanivalóhoz minden esetben releváns tartalomnak társulnia illene/kellene.

Nem – okvetlenül - számít honnan jöttél, hogy nézel ki, milyen társadalmi rétegből származol, ha vannak értelmes gondolataid és azokat közölni tudod másokkal, akkor kiharcolhatod magadnak a tiszteletet. Az önkifejezéshez, saját vélemény kialakításához, közléséhez, a kommunikáció gördülékenységéhez elengedhetetlen a széles spektrumú szókincs és a jó beszédtechnika. Aki tud jól beszélni, érvelni, komplex gondolatokról önálló véleményt formálni, arra környezete kiemelt figyelmet fog szentelni, adni fog a szavára, sőt akár másokban is érdekes „gondolat-magokat” ültethet el. Kifejezetten fontos üzenet ez napjainkban, ahol millió számra vannak jelen nyelvtanilag látványosan impotens személyek, akik ráadásul alacsony értelmi szintjük ellenére hallatják a hangjukat. Igaz, ilyenek régen is voltak, csak akkor még a zéró internetlefedettség nem tette lehetővé az analfabéták látványos felemelkedését. A film – erőforrásaihoz és képességeihez mérten – megpengeti ezt a gondolatmenetet, és nem túl szájbarágósan felhívja a figyelmet az evidenciának tűnő beszédkészség hatalmára.

Igazából semmilyen vérlázító dolog nem róható fel a negatívumok vérvörös oszlopába, maximum a helyenként túltolt feelgood életérzés miatt lehetnek rosszalló gondolataink. Az egyik ilyen gondolat, a közel 95%-os kiszámíthatóság. Dramaturgiai pontok pontosan ott vannak, ahol azt gondolnánk. Szinte mérnöki precizitással egymásra illeszthető sémára épült az egész forgatókönyv. Szó szerint ki tudja sakkozni az ember, hogy mikor, mi, hol és miért fog történni. A siker-mélypont, vagy mélypont-siker hullámzó skálája, valamint a történet közben felmerülő kérdések jóval a megválaszolásuk előtt egyértelművé válnak.

A másik kicsit zavaró tényező, a túlzóan rózsaszín cukorfelhő, ami - még feelgood mércével mérve is - néhol erősen megmosolyogtató jeleneteket eredményezett. A betűzőverseny megnyerésére esélyes kislány futótűzként terjedő hírneve is már kicsit mesterkélt volt, de a helyi gangster bandával történő közös tanulás a dílerkocsi motorházán már inkább nevetséges volt, mintsem felemelő vagy megható. Kicsit hiányoltam a mennyiségi tanulás nehézségeivel való szembesülést is. Igaz, hogy ezt részben megkapjuk, de ha a film megtekintése után jobban belegondolunk, akkor rájövünk, hogy nem igazán tudjuk átérezni mennyire nehéz megtanulni 5000 új, nehéz szót. Ismét a feelgood stílus eme hiányosság okozója, mert a tanulás többnyire rövid, zenés montázsokban kapott közvetlen figyelmet.

Nem lövöm le a film végét, azonban annyit elmondok, hogy a Betűvető egyedül ott tudott volna belépni a „kis-tökösök klubjába”, de inkább úgy volt vele, hogy minden jó, ha a vége jó. Hűsítő limonádé hangulatú, közel 2 órának lehetünk szemtanúi, ami minden kliséjével, kiszámíthatóságával és esetenkénti túlzott cukiságával is üdítő, ártatlan szórakozásnak minősülhet bárki ember fia szemében.

Verdict: 7\10