Pinokkió meséjének kellő tisztelettel újragondolt testvére a Mesterséges Értelem, aminek megvannak a maga hibái, gyengébb pontjai, de összeségében egy nagyon szép és mélyérzésű alkotás, amit lehet utálni, vagy hibáit belátva, elvarázsolva átlényegülni, egyidejűleg átadva magunkat súlyos gondolatoknak és legősibb emberi érzelmeknek.

 „A jövőben járunk. A globális felmelegedés egyre vészesebb méreteket ölt. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb tudományos felfedezések látnak napvilágot. A modern kor robotjai, azaz a mechák pedig egyre szervesebb részét képezik az emberek mindennapi életének. Amikor azonban a legújabb fejlesztésű robot prototípusát, egy David névre hallgató robotgyermeket (Haley Joel Osment) arra programoznak, hogy feltétel nélkül szeressen, az őt befogadó emberi család nincs felkészülve a következményekre. David egyszeriben magára marad. Egy ismeretlen és veszélyes világba csöppen, ahol összebarátkozik egy dörzsölt mechával (Jude Law), és együtt látványos utazásra indulnak, hogy felfedezzék a fiú identitásának meghökkentő titkát.”

Tizenévesként láttam először az A.I.-t, akkor se érzelmi, se gondolati síkon nem fogott meg különösebben. Közel egy évtizeddel később újra elővettem, hogy felnőtt fejjel hátha meglátom benne az értéket. Nos, megláttam. Röviden megjegyzem, hogy - mint majdnem minden gondolkodtató filmnél - itt is többféle értelmezés lehetséges, más dolgokat is ki lehet a történésekből hámozni, ezért az alábbiakban olvasható gondolatok saját szubjektív tőből táplálkoznak.

A mesterséges intelligencia kétség kívül napjaink egyik legérdekesebb, legfelkapottabb témája. Már a 20. század elejétől megjelentek robotok saját tudatának kialakulásával foglalkozó könyvek, majd filmek, legtöbbször science fiction formában. A Mesterséges Értelem címében lehet leginkább félrevezető, ugyanis Spielberg filmje nem okvetlenül, vagy csak nagyon értintőlegesen súrolja a mesterséges intelligencia kérdéskörét. Egy hölgy már a legelső jelenetben felvázolja előttünk a történetet körüllengő dilemmát: Ha a robotot feltétel nélküli szeretetre programozzuk, azzal vállalunk bármiféle felelősséget?

Érdemes szem előtt tartani, hogy bármennyire is saját tudatából eredőnek tűnik David szeretete, az valójában nem más, mint egy megírt és aktivált program. DE! David „anyja” iránt táplált szeretete az ő szemszögéből valódi, így annak viszonzatlansága számára – azon túl, hogy egy feldolgozhatatlan érzelmi trauma – egyet jelent létezése értelmetlenségével. Egy emberről nem tudjuk 100%-os magabiztossággal eldönteni, hogy ténylegesen érez a másik iránt vagy valamilyen okból pusztán színlel, viszont David esetében a beprogramozott érzelem kiüti a hamisság lehetőségét, így sodródunk ismét a megválaszolhatatlan kérdések partjára.

Kellene bűntudatot éreznünk, ha nem szeretünk viszont egy gépet? Kellene megbánást tanúsítanunk, ha idővel beleununk, majd megválunk tőle? Ha nincs tudata, akkor akármit tehetünk vele mindenféle következmény nélkül? Tartozunk-e morális értelemben vett felelősséggel egy ember által teremtett gépnek, amit akaratán/tudtán kívül köteleztünk a feltétlen szeretetre?

Spielberg inkább morális kérdéseket feszeget, mintsem a gép saját tudatának kifejlődésében mélyül el. Az emberi felelőtlenség a Mesterséges Értelem gerince. Akármennyire is kellemetlen, be kell látni, hogy az emberek minden körülmények között a lehető legtöbbet akarják markolni a legkisebb felelősség vállalásával. Még ha jó vagy érhető okból teszik, amit tesznek, akkor sem számolnak a súlyos következményekkel. Ez igaz Monicára, aki teljesen érthető indíttatása ellenére önző és meggondolatlan döntést hoz, amikor David-et „aktiválja”. Igaz Professzor Hobbyra is, aki saját fia tragikus elvesztését kicsit sem egészséges eszközökkel próbálja feldolgozni. Igaz Henryre, aki felesége depresszióba való menekülésének megelőzése érdekében hozza el David-et, majd később érthető okok miatt ragaszkodik a visszaviteléhez. Mindenkinek van motivációja, tettek mögött rejlő oka, azonban egyikük sem képes a józan ítélőképességre, mert fájdalomból, veszteségből, félelemből gondolkoznak és cselekednek.

 „Isten talán nem azért teremtette Ádámot, hogy az szeresse őt”? Hangzik el a mondat Professzor Hobby szájából. Miről is szól valójában a mecha-k teremtése? Arról, hogy életünket könnyebbé, jobbá tegyük a mesterséges intelligenciájú gépek létrehozásával, vagy arról, hogy istenkomplexusos uralmunk alatt tartsunk egy új „fajt”? Az emberiség teremtésének megválaszolatlansága arra sarkall minket, hogy önmagunkat Istennek kikiáltsuk, annak „helyét” saját szintünkön reprodukáljuk, majd elfoglaljuk?

Jöjjön az érzelmi töltet, csutkára tekerve. Másodfokú szubjektivitás következik. Rengetegen kritizálták a filmet azért, hogy túl csöpögős, giccses, szánt szándékkal könnyfakasztó. A film vége egyesek számára már az erőszakos érzelmesség határait feszegeti, akár szentimentalizmus legmélyebb pontjára történő búvárpalack nélküli alámerülésnek is nevezhető. Spielberg, az utolsó 15-20 percben tökéletesen szigetelt búrában szemérmetlen magabiztosággal vágja a szemünk előtt közvetlenül pár centiméterrel a legerősebb hagymát. Ezen a ponton bomlik két táborra nézősereg: szemet forgató, nagyokat sóhajtozóra és könnyekkel küszködő, halkan zokogóra. Én utóbbi voltam. Mindenféle körítés nélkül belátom, hogy hatásvadász bizonyos momentumokban, de ha működik, akkor működik. Ráadásul mondja ezt az, aki nem a klasszikus értelemben vett érzelgős fajta. Ha az ember végig gondolja, hogy milyen ívet járt be a történet, David miért értelmezte a kék tündért úgy, ahogy, akkor szerintem kevesen vannak, akiknek ne szorulna össze a szíve.

Haley Joel Osment David szerepében megközelítőleg hibátlan alakítást produkál. Fenomenális performansz annak fényében, hogy mennyire nehéz lehetett a forgatókönyvben megírt karaktert mozivásznon életre kelteni, ráadásul ilyen fiatalon. Tökéletes emberi külső, de valami mégis hiányzik. Ezt az érzetet hozta kifogástalanul Osment játéka, az élő és élettelen furcsa egyvelegét, ami mind mozgásában, mind arcmimikájában van egyszerre jelen. Gigolo Joe színpadias viselkedése, burkoltan szexuális dumája éppen annyi könnyedséget adott az eseményeknek, hogy ne kelljen két és fél órát állandó sírógörcs állapotában töltenünk.

Van, aki szereti, van, aki utálja, van, aki egyszer nézhetőnek titulálja. Olyan alkotás, melynek megítélését az egyén saját érzelmi és értelmi szintje determinálja meg. Személy szerint én inkább „Mesterséges Érzelem”-re kereszteltem volna el a filmet. Egyrészt, elsősorban az ember érzelmeire alapoz, másrészt, a beprogramozott szeretet valóságosságát helyezi fókuszba, nem pedig az önálló tudat, személyiség, gondolkozás kialakítását. Spielberg olykor-olykor agyonfújja híres szentimentalista kölnijével, de még ennek fényében is érdekes gondolatisággal, erős érzelmi töltettel tárul elénk Pinokkió modernizált története.

Verdict: 8.5/10