Sylvester Stallone 1987-es Túl a csúcson című filmje Amerikában kultstátuszt vívott ki magának az elmúlt pár évtized alatt. Mégis, ha rápillantunk a kritikai, közönség vagy anyagi oldalra, láthatjuk, hogy nem került fel a széles körben ismert és kedvelt Stallone filmek örökzöld polcára. Pedig mennyire ott lenne a helye, mert végtelenül imádnivaló.

Történetünk főszereplője Lincoln Hawk (Sylvester Stallone), ki kamionvezetéssel és alkalmi szkanderversenyekkel keresi a kenyérrevalót. Ebbe a kicsit sem szofisztikált környezetbe csöppen bele fia, Michael, aki elit katonaiskola tanévzárója után hazaindulna beteg édesanyjához. Anyuka szerint épp itt az ideje, hogy a kissé túlművelt fiú megismerkedjen vér szerinti édesapjával, ezért a szokásos limo-repülő transport helyett, volt férjére bízza közös gyermekük hazajuttatását. Apa és fia, együtt veselkednek neki a hosszú útnak, közben megismerik egymást és rájönnek, hogy a "jobb később, mint soha" elv útjára megkésve is érdemes rálépni.

Elsőre nehéz volt megfogalmaznom, hogy a Túl a csúcson pontosan mivel vett le teljesen a lábamról. Némi elmélkedésessel és válaszkereséssel töltött idő után megfogalmazódott bennem egy hasonlat: Olyan ez a film, mint én 5 évesen, amikor rácsodálkoztam az ATM masina teremtői képességére. Szüleim pénzt vettek ki egy szupermarket melletti bankautomatából, melynek akkor először lettem szemtanúja. A kendőzetlen egyszerűséggel végbemenő pénzkibocsátást látva, értetlenkedve kérdeztem tőlük: „Miért nem járunk ide minden nap?” True story.

És pont ilyen ez a film is. Aranyosan naiv. Szívet dédelgető szivárványként árad belőle egyfajta ártatlanság, olyan gyermeki báj, amit tényleg nem igazán lehet szavakkal körbeírni. A történet vagy megfog, magába szippant vagy felhúzott szemöldökkel nézegeted az IMDB-t, hogy állhat ez 3 pontnál magasabban. Nálam, előbbi érvényesült, már az első perctől elkapott a 80-as évek hamisítatlan életérzése (annak ellenére, hogy nem volt szerencsém ezen korszakhoz személyesen), lenyűgözött az utánozhatatlan Stallone kamionvezetési technikája (az ezt kísérő zenei aláfestéssel hatványozottan), hangos felkurjongatásra késztetett a kocsmában tartott, első szkandermeccs tesztoszteronban gőzölgő látványa. Figyelem, ez nem irónia!

Megvan benne az összes létező 80-as évekbeli klasszikus klisé, az agresszív kihívótól kezdve, az élet nagy bölcsességeinek izomba való implementálásán át, egészen a gazdag öltönyös rosszfiúkig. Furcsa mód az egyik (általam) legkihagyhatatlanabbnak gondolt klisé végül nem került felhasználásra: ”Nem ezzel győzök (rámutat a bicepszére), hanem ezzel (a szívére helyezi a kezét).” Ez a mondat sajnos nem került megosztásra, de így is van épp elég nosztalgikus rugdalózóban tipegő pillanat.

A végső epikus szkanderbajnokság hibátlanul reflektál a film címére. Egészen egyedi szinten szenzációs. Minden résztvevő méretben egyenként kitesz 3 egészséges felnőtt férfit (kivéve persze Stallone-t), mindenki a végletekig felspanolt nagydarab állat, mindenki izzad, mint a ló, tesztoszteronszint valahol a sztratoszféra magasságában. A horizonton túlra van tolva az egész, ezzel válik zseniálissá, hogy láthatóan senki nem veszi magát komolyan. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy Stallone az egymást pofozó, ordibáló hegyomlások között olyan faarccal sétálgat ide-oda, mint sunyi norvég cserediák, aki előre tudja az aznapra időzített röpdolgozat összes válaszát.

Főhősünk győzelme majdnem könnyeket csikart ki nehezen fakadó könnycsatornáimból. Az egész történet, az események, a karakterek olyannak érződnek mintha egy rajzfilmből származnának, ahol az egyszerű, de jószándékú protagonista megkapja neki járó jutalmát, a gonosz elbukik (jelen esetben felhagy gonoszkodásával), a néző pedig kellemes melegség társaságában, boldogan majszolja el pisztáciás fagyiját a stáblista alatt.

Stallone láthatóan nem erőltette meg magát a szerepben (színészi képességéiről beszélve), de a lassabb részekhez bőven elegek voltak szomorú kutyaszemei, a feszesebb részeknél az atletikus fizikum és az arcizmokat komolyan igénybe vevő, látványos erőlködés. David Mendenhall Micheal szerepében is tökéletes castingnak bizonyult. Csillogó tekintetű kisfiú, aki kezdetben nagyon hidegen viszonyul apjához, de az út során szépen lassan rájön, hogy orrát fennhordó, mindenki mást lenéző sznobként viselkedni nem túl szimpatikus hozzáállás. A köztük kialakuló apa-fia kapcsolat (a rövid játékidő okán) elég tempósan, általában zenés montázsok formájában szalad egyik végpontból a másikba, de ez abszolút nem zavaró, mert már az első perctől fogva pontosan tudjuk, hogy hova fog kifutni a történet.

Ha a Túl a csúcson most készülne el, valószínűleg félúton, szemeimet forgatva kikapcsoltam volna. A tény, hogy a 80-as években született meg, amikor az akciófilm, mint filmzsáner fénykorát élte, amikor Stallone az egyik legnagyobb húzónévnek számított Hollywoodban, amikor még nem minden második film azért készült, hogy hatalmas bevételcunamit generáljon a lehető leggyorsabb idő alatt.

Imádtam minden percét, még a kicsit „leülősebb” jelenteket is. Érződik rajta, hogy szívből készült, egy (objektív szemmel) eléggé bugyuta történetet mesél el, de ezt teszi gyermeki lelkesedéssel, ami az én szememben az egyik legértékelendőbb dolog, nem csak filmes szemüveggel nézve. A lelkesedés, szív és kedves naivitás pedig manapság igazi frissítőként hat a középszerű vagy annál sokkal rosszabb akció-vígjáték zsáner lélektelen sivatagában.

Verdict: 10/10