Mi megy végbe az emberben, amikor egyik pillanatról a másikra elveszti szerelmét? Életünk párjának halála miképpen hat ránk pszichésen? Sírunk, üvöltözünk és Istent hibáztatjuk? Darabokban nem a klasszikus „kiborulós, önmagát elhagyós, mély depresszióba zuhanós” köntösbe bújtatva mutatja be az egyik legrosszabb tragédiát, ami az emberrel megtörténet. Nagy kár, hogy a látottaknak maximum a felét sikerül értelmezni.

Davis (Jake Gyllenhaal) egy neves pénzügyi cégnél dolgozik. Megvan mindene, amire egy földi halandó vágyhat: jól fizető meló, nagy ház, drága autó, szép feleség. Az idillinek tűnő élet állóvizét hirtelen kavarja fel egy autóbaleset, ami felesége életébe kerül. Davis elsőre meghökkentően jól leplezi érzelmeit, a sok kívülállóval ellentétben nem sír, nem akad ki 5 percenként és nem veti alkoholba bánatát. Mindezek ellenére, napról napra egyértelműbb, hogy valami nagyon nincs rendben Davis fejében.

Jake Gyllenhaal egyike azon jelenkori fiatal férfiszínészeknek, akire előszeretettel kapom fel a fejem. Letett elénk már zseniálisan taszító alakítást az Éjjeli Féregben, de másik nagy meglepetés volt a Mélyütés is, ahol kifogástalanul játszotta el a dühöngő vadállatot, akit kizárólag felesége tudott szeretetével jelképes ketrecben tartani. Jelen kritika alanyában Gyllenhaal szintén jó alakítást produkál, de Davis jelleme valahogy mégsem működik kifogástalanul. Hasonló cipőben jár Naomi Watts karaktere, aki enyhén depressziós és könnyű drogfüggő anyuka sablonszerepében is kiváló, csak egy deka indokot nem kapunk arra vonatkozóan, hogy ki vagy mi miatt olyan, amilyen.

Jean-Marc Vallée rendező 2015-ös projektje észrevétlenül repült el a filmvilág radarja alatt. Megrázó története és a nagyszerű színészgárda ellenére nem sokan hallottak róla, és a film megtekintését követően, erre érthető okok szolgálnak. Relatíve kevés alkalommal kerülök ellentétes érzések kereszttüzébe filmek kapcsán, de a Demolotion végeztével jó pár kérdőjel gyülemlett fel bennem. A film amellett, hogy nagyon nehezen emészthető, nem konzisztens. E kijelentést mindjárt megindokolom.

Összeomlás másképp, és kevésbé jól. Röviden és tömören így tudnám jellemezni a Darabokban című filmet. Michael Douglas főszereplésével készült több mint kiváló film már 93-ban aktuális társadalmi problémákat feszegetett. A kisemberre nap, mint nap végtelenül nehezedő nyomás buborékszerű kipukkadásának ékköve az Összeomlás, amivel szerintem maximum a felső tízezer tagja nem tudnak azonosulni.

Míg az Összeomlás egy átlagos antihős csordultig teli poharát dönteni fel, a Darabokban tehetős üzletemberének vesztesége nehezebben vált ki szimpátiát. Davis hozzáállása a tragédiához – a magas társadalmi státusz mellett – nagyon megnehezíti az azonosulási alap lehetőségét. Már a kórházban úgy viselkedik, ahogy azt senki nem várná, de minden további cselekedete csak bizonyos részeiben értelmezhető. Két dolog lehetséges: 1. Davis valóban nem szerette a feleségét, így halála azon túl, hogy nem rázta meg komolyan, levette válláról a kötött élet terhét, ezért most szabadon azt csinálhat, amit akar, akkor, amikor akar, azzal, akivel akar. 2. Davis észre sem vette, hogy megőrült. Mindkettő opció elképzelhető lenne, ha ne lenne annyi ellentmondás egyszer itt, egyszer ott.

A megválaszolásra váró legfőbb kérdés: szerette Davis a feleségét? Igen? Nem? Képtelen vagyok biztosat mondani. Azért nem tudjuk ezt eldönteni, mert hiába mondja ki többször azt, hogy nem volt szerelmes a feleségébe, de, ha ez igaz, akkor halála nem eredményezett volna ilyen típusú látványos vertikális lelki összeomlást és/vagy személyiség változást. A karakter irányába táplált totális bizonytalanság leginkább abból ered, hogy Davis életébe nem nyerünk betekintést a baleset bekövetkezése előtt. Nincsen viszonyítási alapunk, így azt sem tudjuk eldönteni, hogy a tragédiát megelőzően milyen ember volt. Hogyan viszonyult feleségéhez, szerette-e, ha nem, miért nem, akkor minek vette el? Lehet, hogy mindig is kicsit zakkant volt? Lehet, hogy kapcsolatuk éppen válság küszöbén táncolt? Lehet, hogy tudtán kívül (bár nem tudom ilyet lehet-e) szerette a feleségét, csak önmagát próbálta becsapni? Lehet, hogy én gondolok bele túl sokat a látottakba, és a válasz ennél sokkal egyszerűbb?

Kettejük közötti szerelem tagadása veszteség elnyomására tett kísérlet, amivel gyászát próbálja tudatt alatt elfolytani, vagy szimpla őszinteség, amit a tragédia segített felszínre törni? Ha viszont utóbbi igaz, „ami a szívén, az a száján” alapon miért mondogatja a súlyos kijelentést másoknak és önmagának, amikor láthatóan gátlások nélküli őszinteség veszi át élete fölött az uralmat? Annyira megbolondult, hogy mindenfélét hord össze-vissza? Bármilyen szögből próbáltam ok-okozatot találni, minden sarkon ellenmondásba ütköztem. Pár másodperces flashbackek nem pótolják, és nem teszik világossá a helyzetet. Arról már nem is beszélve, hogy a lezárásnál végérvényesen elvesztettem a fonalat. Mi történt? Mi a végkimenetel? Mi az üzenet?

Szerintem megint az esett meg, ami ezelőtt annyiszor. Átlagnéző számára érthetetlen metaforikus elemek közel emészthetetlenné tették a mély mondanivalót. Én nagyon próbáltam rációkat felfedezni a történések mögött, de csak félig-meddig sikerült. Nem tudom, hogy a készítők szándékosan hagyták nyitva az összes ablakot, hogy azok bármelyikén bemászhassunk, vagy alapjáraton egy darab aprócska ablakot építettek a szobába. Ismételten lehetséges, hogy én vagyok analfabéta a szimbolikához, de ha valaki azt szeretné, hogy filmje négy és fél nézőnél több embert vonzzon be a moziba, annak érdemes lenne ennél kicsit egyértelműbben közölnie üzenete magvát. A szájbarágás és túlon túltolt művészieskedés között van még pár elég széles sáv, nem kell okvetlenül a két véglet valamelyikébe esni.

A bátrabbak tehetnek vele egy próbát, mert az kétségtelen, hogy más szögből mászik rá a veszteség témájára. A hatásvadász jelzőt nem lehet ráhúzni, de az értetlenség sajnos pótolja a hasonló megközelítésű alkotások Achilles inát.

Verdict: 6/10