Guillermo del Toro nevét 2006-ben írták be nagybetűkkel Hollywood terjedelmes „évkönyvébe”. A fantáziába való végső menekülés újszerű megközelítése a Faun Labirintusa, mely azokhoz állhat a legközelebb, akik gyakorta elvágyódnak a sötét valóságából.

Olykor nehéz megindokolni egy adott film kiválóságának okát/okait, azonban ha sikerül meglelnünk a választ erre, az időigényesebb gondolkodást igénylő kérdésre, akkor értékelünk igazán egy-egy filmet. Nem mindig tudjuk azonnal szavakba önteni érzéseinket, gondolatainkat egy adott témáról. Számomra a Faun Labirintusa volt az a film, melynek érdemeire a film közvetlen megtekintését követően nem találtam megfelelő, ok-okozati összefüggéseket. Pedig éreztem, hogy valami olyat láttam, ami legbelül mélyen megérintett. A részleges értetlenségre mellett húzódó csodálat késztetett arra, hogy a későbbiekben hosszasan elmerüljek a film mondanivalójában. Ma már sokkal tisztábban látom a film mögött rejlő értelmet, így venném a bátorságot és megosztanám gondolataimat azokkal, akiket esetleg érdekel.

1944-ben járunk, a hivatalosan lezárt Spanyol polgárháború után öt évvel, ahol egy maroknyi gerilla még mindig kitartó harcokat folytat az erdő mélyén. Ebbe, a kicsit sem idilli környezetbe csöppen bele Ofelia, egy fiatal kislány, aki terhes édesanyja kíséretében kénytelen agresszív nevelőapja által vezetett támaszpont falai között új otthonra lelni.

A film két külön szinten futó történetet mesél el, ugyanakkor ezek számos helyen keresztezik egymás útját. A fő történetszál Ofelia 3 próbája a mesebeli lények világában, a másik pedig a két spanyol oldal összecsapásainak színtere. Véleményem szerint, a Faun Labirintusának egyedisége a kettőségből származik. Egészen elképesztő precizitással vegyít össze két egymástól teljesen távol álló tényezőt, az emberi kegyetlenséget és a gyermeki képzelőerőt. Fairy tale alapra húz fel egy végtelenül szomorú és kegyetlen történetet, melyet két különálló szinten (mikro és makro) vezet végig. Egyszer szól a film a háború értelmetlenségéről és borzalmairól (makro), másrészt szól egy gyermek terror markában tartott kilátástalan helyzetéről (mikro).

Az egész filmet átlengi egy nagyon egyedien sötét, depresszív hangulat. Ezt az atmoszférát nagyban köszönhetjük a film színvilágának, zenéjének, valamint az elképesztően kreatív és bizarr vizuális megvalósításoknak. Lehengerlően gyönyörűek és ijesztőek Faun világának egyes lényei. Ezen a ponton kell röviden szót ejtenünk a rendező személyéről, Guilermo del Toro-ról. Aki ismeri a mexikói származású rendező munkásságát, az tudja, hogy mik az ő rendezői védjegyei. Elborult, mégis zseniális elméjében született lények, díszletek rettentő gazdag képzelőerőre vallanak. Horror fanatikus mivolta lehetővé teszi az újszerűen félelmetes lények megálmodását. Előszeretettel favorizálja a "practical effects" - ek használatát, amivel rengeteget javít filmjei életszagúságán.

Faun labirintusában feltűnő lények egytől-egyig kreatív kinézetűek, de ami még fontosabb, kényelmetlen egyediséggel hozzák a nézőre a frászt. Kiváltképp igaz ez a 2. próbán található szörnyre, amit garantáltan nem feled egykönnyen az ember, annak ellenére, hogy a para faktorhoz egy deka "jump scare" sem járul hozzá. A hibrid (meseszerű, félelmetes és erőszakos) atmoszférát méltóképpen koronázza meg a film zenéje, mely közül kimagaslik a Lullaby című szám. Klasszikus altatódal stílusú dúdolás szolgáltatja az alapot, ugyanakkor egyfajta szürke szomorúság ivódik mélyen bele a gyermeki ártatlanság tiszta szövetébe. Ez az egyetlen dallam képek, szavak nélkül össze tudja foglalni a film vegyes hangulatvilágát.

Del toro időt szán a háború borzalmainak bemutatására, így szemtanúi lehetünk mészárlásnak, kínzásnak, csonkításnak, szóval a háborús kegyetlenség gyakran visszaköszönő repertoárjának. Láthatjuk, miképpen érvényesül egy hatalom ittas zsarnok egyeduralma. Mindazonáltal, az elsődleges hangsúly a fantáziavilág valóságosságának kérdésére helyeződik. Ez a történet alappillére, ami azért működik kifogástalanul, mert a rendező csupán az utolsó percekben oszlatja el a kétség ködét.

Ofeliának anyja halálával az utolsó csepp reménye is elfolyt a megmenekülésre, egy jobb és boldogabb életre. Tizenéves kislányként esélye sincs szembeszállni nevelőapájával, nem tud hova elmenekülni, nincs senki, akihez fordulhatna. Teljesen magára van utalva egy olyan közegben, ahol képtelen akaratát önerőből érvényesíteni. Utolsó mentsvára a 3 próba, melyek teljesítésével egy jobb helyre kerülhetne.

Folyamatosan kételkedünk, de legbelül mindannyian reménykedünk, hogy tényleg létezik a rég elfeledett királyság, ahova szerető szülei visszavárják Ofeliát. A ráeszmélés pillanata gyújtja be a keserűségben áztatott szomorúság kanócát, amikor szembesülünk azzal, hogy valójában sosem létezett menekülő út a kislány számára. A másodperc tört része alatt lerántják a leplet a misztikumról, ezzel végérvényesen szertefoszlik a jobb élet dédelgetett illúziója, legalábbis számunkra. Ofelia szentül hitt a fantáziavilágban, így halála perceiben – teljesítvén a 3 próbát – saját elméjében belül átkerül a másik világba, ahol elfoglalhatja jogos trónját.

Képzeletünk sokszor az egyedüli kiút az olykor borzalmas és elviselhetetlen valóságból. Hányszor fordult már elő velünk, hogy önmagunkat egy általunk generált alternatív valóságba helyeztük? Amikor az ember elégedetlen, szomorú, lehangolt, amikor az élet kilátástalan, kegyetlen vagy szimplán szürke, akkor elkeseredésünkben elménk bizonyul egyetlen és végső menedéknek, ahol határok nélkül aknázhatjuk ki fantáziánk kimeríthetetlen forrásait.
Ezen jelenség mindenhol, minden korban aktuális, hiszen nincs ember, aki fájdalomtól, nehézségtől, keserűségtől mentes, felhőtlenül boldog mindennapokat él. Nincs élet, ami nem tartalmaz szomorú, kellemetlen, fájó pillanatokat. A kérdés csupán az, hogy egy elnyomott környezetben élő, boldogtalan hónapokat, éveket megélő/elszenvedő egyén meddig képes elviselni saját sorsát, mi tesz, vagy mit tud egyáltalán ellene tenni.

Egyesek képesek olyan mélyen elmerülni az önmaguk által teremtett világban, hogy egy adott ponton már a kreált univerzumot tekintik valóságnak. Pontosan ez történt Ofeliával is. A háború, az erőszakos nevelőapa, a nyomasztó környezet, anyja betegeskedése, majd később bekövetkezett halála mind felelősek a kislány álomvilágba való meneküléséért. Ahogy haldokolva fekszik a hideg földön, az ő szemével láthatjuk miképpen kerekedik felül a fantáziavilág a valóság felett.

Depresszív hangulatú és tragikus végkimenetelű történet utolsó snittje - az alatta hallható szöveggel és zenével karöltve - mégis ad egyfajta furcsa megnyugvást. „Vége van, nem kell többé szenvedned, már egy jobb helyen vagy gyermekem.” Valami ilyesmi fogalmazódik meg a lezáró jelenetsorban. Mintha egy láthatatlan idegen veregetné vállunkat, lelki támaszként próbálna nyugtató szavaival egy leheletnyi megkönnyebbülést csempészni meggyötört szívünkbe.

Verdict: 9.5/10