A stáblista felbukkanásánál félig érett almába harapott, bizonytalan tekintettel fordultam mellettem ülő barátaimhoz. Hasonló reakciókkal találkoztam a fogadóoldalon is. 2 és fél óra után oda jutottam, hogy részben sikerült megértenem az új Star Wars film imádóit és fanyalgóit egyszerre.

Egy dolgot azonnal letisztázok. NEM vagyok Star Wars fan. Kedvelem az SW filmeket, az univerzumot, annak karaktereit, de nem tudom végtelen lelkesedéssel szeretni minden idők egyik legismertebb kaland science fiction multi-trilógiáját. Látom és értem a filmek irányába táplált végtelen szeretet okait és miértjeit, valós értékeket vélek felfedezni az eredeti trilógiában, sőt én még a prequel részeket is többnyire kellemesen nézhetőnek tartom.

Először a pozitívumok kútjába meríteném önjelölt kritikusi kancsómat. A film terjedelmes hossza ellenére nem unalmas, ami már önmagában elég nagy szó. Az Ébredő Erő parasztvakító „recycle” története után, az Utolsó Jedik hál’ Istennek nem koppintása a Birodalom Visszavágnak. Az események olyan irányba haladtak, amerre nem okvetlenül gondoltam, hogy haladni fognak, a történéseknek volt megalapozott ok-okozati összefüggése. Néhány kérdés megválaszolásra került, a fiatal karakterek háttértörténeteit és motivációját valamivel tovább mélyítették. Összefoglalva, a történet haladt előre, kellőképpen megágyazott a trilógia záró darabjának.

Az előző rész óta Kylo belső vívódását sokkal jobban átélhetőbbé tették (legalábbis számomra), Adam Driver alakítása külön dicséretet érdemel. Snoke halála nekem személy szerint nagyon tetszett. Mármint, kivitelezésileg. Nem face to face, nagyon hosszú párviadal közben, hanem vezérhez egészen méltatlanul halt meg. Kellemes meglepetés volt az ezt követő ki-kinek az oldalára áll dilemma végkifejlete. A kliséket elkerülve, Rey és Kylo nem hoztak karakteridegen döntéseket, annak ellenére, hogy a léc igen erősen megbillent mindkettejük oldalán. A látványtól nem estem hasra, az utolsó csatánál a nagyvászon és a nyitott kabinú vadászgépek(?) egyvelege mögött erőteljesebben érezni lehetett a green screent, de az első ütközet rendesen hangulatba hozott. Nem térek ki külön-külön minden karakterre, mert a kutya egyáltalán nem náluk van elásva.

Az új Star Wars kalandnak igazából egy hatalmas, genetikailag átruházott negatív tényezője van, ez pedig maga a nevelőanya, a Disney. Nem keveset agyaltam, hogy mi viheti rá a készítőket arra, hogy majdnem az összes jelenetbe beleerőszakoljanak egy helyzetkomikumot, karakterpoént vagy szimplán oda nem illő nonszensz hülyeséget. Végül, minő egyszerűséggel világosodtam meg, az ok egy szó: Disney. Itt bukik ki a kacsa orra. Az SW univerzum felvásárlása nem csak azt jelentette, hogy többé nem egy ígéretes rendezőből lett pénzéhes producer kezében összpontosul a világ legismertebb univerzumának jogai, hanem azt is, hogy a Disney - akár akarjuk, akár nem - a lehető legcsaládbarátabbá „szépítget” mindent, ami felvásárlás útján a kezébe kerül. Erre visszakövetkeztetve érthetjük meg, hogy miért ennyire egysíkú a Marvel filmek humorvilága is.

Az Utolsó Jedik-ben rengeteg fölösleges, indokolatlan és gyermekded momentum kapott helyet. A Casino városban történő csillagközi űr-szarvas-ló szöktetés közben meg is jegyeztem magamban: „Bazdki, ez az egész szekvencia olyan, mint valami Disney mese vége… Jaaaaaaa.” Alapvetően szép és/vagy drámai jeleneteket váltakozva, trampli trollként zúzta szét valamelyik elem a triumvirátusból. Luke gyerekes „ha eldobom, akkor nem kell vele foglalkoznom” mozdulattal fogadja a hosszan kitartott fénykardot, amiben több emlék és érzés összpontosul, mint egy családi képesalbumban. Rey és Kylo karakterépítés szempontból kiemelten fontos távolsági beszélgetést folytat, miközben Kylo félmeztelen, és ez Rey-t nagyon zavarja. Luke a legbadass-ebb kiállás után 8 évesek által gyakran használt vállsöpréssel jelzi, hogy ő minden iskolás ebédjét el tudná venni, ha akarná. Rey látványos edzést hajt végre a sziklaszirten, nagy hevében levág egy darabot a sziklából, ami a hegyoldalon legördülve agyonnyomja a helyi törpenövésű gyíkapácák talicskáját. Miért?! Minek?!

Ott van még Finn öngyilkos küldetése. Jelentőségteljes pillanatot kovácsolhattak volna a közérdek felülkerekedéséből, de nem, mert mi családbarát biztonsági játékot játszunk! Az ezt követő jelenet is annyira klisés mondatokat szült, hogy éreztem, ahogy felszökik az inzulinszintem a sok cukormáztól. „A gyűlölet rossz, a szeretet jó, értem?” Ennél butábbra lefaragni, és ennél életszerűtlenebb körülmények között közvetíteni a szeretet fontosságát lehetetlen feladatnak tűnik. Az űr fizikai mivoltának tökéletes figyelmen kívül hagyását nem szándékozom verbálisan agyonverni, de azt azért be kell látni, hogy ebben az epizódban áll a realitás legtávolabb az általunk ismert valóságtól.

És azok a porgok… Azok a habcsókban érlelt, cukormázzal bevont, diszfunkcionális porgok! Míg az Ébredő Erőben BB-8 effektív hozzájárult a történethez, és több jelenetben aktív szerepet vállalt, addig ezek a tehénmintás csirkék kizárólag izzadságszagú Merchandising miatt léteznek. Egy dolog, hogy a hasznossági függvény skáláján a negatív tartományba se tudnának bekerülni, de az, hogy izgalmas pillanatokban önkényesen magukhoz ragadják a kamerát, már jelentősen irritáló. Szimpla létezésükkel, egy-egy apró feltűnésükkel nem lett volna gondom, de messzemenően sokat szerepeltek, és elnyomhatatlanul, képernyőn keresztül is éreztem a Merchandising irtózatos bűzét. Kendőzetlen erőszakosággal nyomták az arcunkba ezeket a kis lényeket, hogy a gyerekek karácsonyra erre a filmre hivatkozva kikönyörögjék szüleiktől a plüssállat vásárlást.

Félreértés ne essék, lehet, és kell is humor egy Star Wars filmbe, DE nem ennyi, és nem szabadna önmagában működő érzelmes/epikus jelenetek lezárásaként utánunk dobni! Mondok egy nagyon jó poént a filmből, hogy érzékeltessem mikor és milyen körülmények között működik a humor. Rey azon morfondírozik, hogy mit mondjon majd először Finn-nek amikor újra találkoznak. Erre Chewbacca - a saját jellegzetes bégetésével - „válaszol”, Rey pedig rávágja: „Igen, ez tetszik!”. Ez volt talán az egyetlen szándékosan viccesre írt pillanat, amin jóízűt nevettem, mert nem volt kínos vagy beleerőltetett. A helyzet adta magát, és jól használták ki.

Mindezek az apróságnak tűnő hülyeségek azért zavarnak ennyire, mert az Utolsó Jedik-ben simán megvolt a komolyabb hangvétel. Ezt nyomta el a Disney az állandó viccelődéssel és cukiskodással. Luke története van annyira mély és tragikus, hogy kompromisszummentesen (értsd: hülyéskedéstől nagymértékben mentesen) kiharcoljon magának egy melankolikusabb búcsú filmet. Egy-egy tekintetben néha megvillan a több évtizedes Star Wars történelem kicsit sem vidám oldala, de a rendező gyorsan lekeveri az érzelmességet vagy komolyságot, nehogy egy idősebb néző véletlenül eljusson a könnycseppgenerálás első lépcsőfokáig.

Ne tévesszen meg senkit a sok picsogásom, mert összeségében Az Utolsó Jedik teljesen élvezhető, kellemes kikapcsolódás, AZONBAN, a Disney több kiaknázatlan lehetőséget dobott sutba annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb célközönségre szabja rá filmjét. Ehhez viszonyítva, a tavalyi Rogue One több mint bátor volt. Mi van a Disney-nél? Csak Spin-offba enged be egy kis sötétséget és komolyságot, a főutcára csak Mickey és Plútó bohóckodása kap behajtási engedélyt? Alig várom, miképpen derül ki az Alien Queen-ről, hogy ő valójában egy szeretetre és erős férfira vágyó, gyerekeit egyedül nevelő többgyermekes anyuka, aki a gonosz zsoldoskatonáknak öltözött gyermekvédelmi dolgozóktól szerette volna megvédeni csemetéit a Bolygó Neve: Halál című filmben.

Verdict: 6/10