Miért kedveljük a Karib tenger kalózai filmeket? Vegyük számba: kalandos történet, fantasy elemek, látványosan megkoreografált harcok, humoros karakterek, epikus hajós ütközetek. A Salazar Bosszúja hol kiválóan, hol kevésbé jól, hol rosszul zsonglőrködik a fentebb említett elemekkel.

Nem mondhatnám, hogy epekedve vártam minden újonnan bejelentett Karib folytatást, viszont a korábbi részek többnyire kellemes kikapcsolódást nyújtottak pár órára. Az első rész friss és üdítő újdonságként hatott, a második minden tekintetben felülmúlta elődjét (szerintem ez a sorozat legjobb része), a harmadik - a végét leszámítva – dögunalmas katyvasz volt, míg a negyedik etapot sikerült egy alsóhangú közepesre eszkábálni. Nézzük az ötödik részt, mivel indít.

Will Turner fia, Henry életének nagy részét annak szentelte, hogy megtalálja a módját az apjára szállt átok feloldásának. Valamilyen okból egyértelművé válik számára, hogy Poszeidón szigonya az egyetlen dolog, ami véget vethet a Bolygó Hollandi átkának. Karinát, az ifjú tudóspalántát boszorkányságért halálra ítélik, ő viszont megszökik, és valamiért hozzácsapódik Henryhez. Mindeközben Jack Sparrow magára hagyott szárazföldi kapitányként tengeti napjait valahol. Jack, tucatnyi véletlen folytán belebotlik Henry-be és a mellé szegődött Karina-ba. Közösen útra kelnek, hogy megleljék a tengerek istenének kultikus fegyverét, ami valahogyan majd kihúzza Will-t a kötelező kapitányi szerepből. Sablonos főgonoszok kalapjából előbukkan Salazar, aki bosszút akar állni Jack-en, mert az évtizedekkel korábban halálosan túljárt az eszén. Eközben Barbossa is becsusszan a képbe, aki vagyonát féltve vág bele a halállal erősen kecsegtető kalandba.

Nyakatekertnek hangzik a történet, az is. Fentebb említett történetfelvázolásban jó pár kérdőjel rajzolódik ki, és nem véletlenül. Négy, de inkább öt (Henry, Karina, Jack, Salazar + Barbossa) szálból indul el a cselekmény. A film ezeket 30-40 perc alatt akarja közös nevezőre összeterelni. Nem is nagyon megy neki a dolog. Hiába mutat be mindenkit, hiába hangsúlyozza ki a karakterek motivációit, több, igen fontos dolog egyáltalán nem kerül megválaszolásra.

Az összefogás miértjének kérdése szüntelenül ott lebeg körülöttünk, bőszen mutogat valamire, ami szerinte ott van, szerintünk nincs. Érezhető, hogy mindenki bele van tuszkolva egy aprócska ladikba, ahol nincs sok idő a magyarázkodásra vagy ok-okozatfejtésre. Az sem kapott semmiféle megvilágítást, hogy mitől lett élőhalott Salazar és legénysége. Miért nem csak szimplán meghaltak és kész? Azt hittem, hogy a visszaemlékezés mesélés közben majd fény derül valami elfeledett átokra, rejtélyre, megmagyarázhatatlan anomáliára, ami okozóként szolgált, de nem. Bementek a háromszögbe, meghaltak és feltámadtak. Ha ennyi, akkor ennyi.

Fogadjuk el, hogy Poszeidón szigonya a megoldás. Ő tengerek Istene, a kalózok pedig a tenger hiénái. Rendben. Ugyanakkor, igazán megoszthatná velem valaki, hogy hogyan került oda a szigony? Mire jó pontosan? Ki, mikor, miért helyezte oda? Mi köze van a görög isteneknek a Karib Tengerhez? Magának az öreg Poszeidón-nak nem hiányzik a mindennapi munkavégzésben? Innen látom, hogy ezen kérdések feltétele közben a forgatókönyvet jegyző Jeff Nathanson és Terry Rossio látványosan pásztázzák a laminált padló felszínét, és epekedve várják, hogy minél előbb vége legyen a kényszerű feleltetésnek. A szigony a tenger mélyén hever, és ha eltörik, akkor megtör minden átkot. Nagyon eredeti! Lehet, hogy nem jön át az irónia, pedig ott van az! Ennyire ötlettelen megoldást egy adott probléma megoldására kevesen vetemedtek ezidáig papírra vetni, és forgatókönyv formájában értékesíteni.

Olybá tűnik, hogy Jack Sparrow végérvényesen és totálisan átvedlett szeleburdian vagány kalózból, folyton részeg, mindent túlélő szenilis szeszkazánná. A gyenge pontok további tényezői a Henry-t játszó Brenton Thwaites, valamint a Karinát „megformáló” Kaya Scodelario. Kényelmetlenül gyenge színészi játékuk és a köztük lévő nem létező kémia együttese kezén fogva temeti el a rokonszenvezés lehetőségét. A srác még úgy, ahogy elmegy egy jó nagy adag szódával, de a tudományfanatikus, önállóan erős hölgy (színészi teljesítményben) körülbelül egy szinten van az Alkonyatos Bellával, pedig azt a filmet nem is láttam! Kompetens női karaktereket gyártani mostanában nagyon felkapott dolog lett, és ez egyáltalán nem baj, viszont, ha szar a casting, akkor nincs mit tenni. Hiába öklendezzük vissza a lenyelt túrós gombócot, azt már biztosan nem tudjuk feltálalni desszertként egy angol úriemberek számára szervezett gálavacsorán. Elizabeth (Keira Knightley) sem volt igazán egyedi szereplője a trilógiának, azonban még így is jóval autentikusabban érett picsogó királykisasszonyból, önmagát megvédeni tudó, talpraesett kalózkisasszonnyá(?)

Mindezen feltüntetett hiányosságok tükrében, a Karib Tenger: Salazar Bosszúja látványos, helyenként kiemelkedően ötletes és még vicces is tud lenni! Magyarul, az első bekezdésben említett elemekből – amiért szerettük a sorozatot – egy többnyire szórakoztató kalandfilmet épít fel. Én teljesen jól elvoltam arra két órára, bár a játékidő valóban több volt a kelleténél.

A látványvilág helyenként szemkápráztató. A CGI részletgazdag, ami a halott legénység porladozó külsején vehető ki a leginkább. Kreativitásban és ötletekben is voltak figyelemre méltó újítások. A Guillotine-os kivégzés például olyan jelenet, ami tele volt pakolva „over the top” pillanatokkal, de a koreográfia és az abszurditás bőven feledtetni tudta az érezhető túlzásokat. Szétnyílt tenger alján folyó csetepaté, lakmározásra kiképzett hajó késő esti táplálkozása, cellaajtó mögül hasznos tanácsokat osztogató Paul McCartney, vagy éppen a ház legújabb specialitása: Halálos Iramban 5 Karib módra burgonyapürével. Szóval, azért van itt pár látványosan elszállt, ugyanakkor, legalább újszerű dolog. Ezeket váltakozva kísérik tényleg vicces, jól elhelyezett poénok. Kicsit hullámzó ezek minősége, viszont a mérleg nyelve szerencsére az esetek döntő többségében, inkább a pozitív irányba billen meg. Meglepően jól használták fel a helyzetkomikumokat, abszurd szituációkat egy-egy gag elsütésére. Random kalóz: „Valószínűleg meghalunk, és munkánk se lesz.”

Barbossa és Salazar kellő mennyiségű vegetával tette fogyaszthatóvá a fentebb említett diszfunkcionális karakterek közel ehetetlen Újházi Tyúkhúslevesét. Barbossa hatalmas vagyont felhalmozott kalóz-striciként adott egy új ízt agyonhasznált figurájának, kellemes agyamentséggel vegyítve az őrült pénzmániást a pénzmániás őrülttel. Javier Bardem feketét nyáladzó élőhalottként mindig jó irányból, 60 fokos dőlésszögben, szemérmetlen magabiztosággal sértette meg a többi szereplő személyes auráját. Láthatóan kiválóan érezte magát a szerepben, színészi kvalitásai és beleélése mentette meg a gyengén megírt Salazar unalmas motivációjú bosszúját.

Látvány, poénok és karakterek. Ez az a 3 pont, amiknél az inga nyelve folyamatosan egyik végpontból a másikba leng. Előfordul, hogy a nagyon jóból egy vágással kerülünk át a rossz, vagy borzalmasba. Összeségében, nem fog senki hátast dobni, vagy sikoltozva elélvezni tőle, de kalandfilmes mércével nézve egy élvezhető és könnyű kikapcsolódást tud nyújtani annak, aki hajlandó eldobni a logika tájolóját pár órára.

Verdict: 6.5/10