Nagyon lehangoló érzés, amikor valami olyasmiért szurkol az ember, aminek már jó előre tudja a végkimenetelét. A 93-as története úgy tud drámai és megrázó lenni, hogy az összes klasszikus Hollywoodi klisét figyelmen kívül hagyja és egy pillanatra sem válik csöpögőssé.

Mielőtt belekezdenék az elemzésbe, elsősorban szeretnék egy kételyt eloszlatni, ami a film alapkoncepciójából gyökerezhet. A United 93-as nem ítélkezik, egyik oldalon sem kíván állást foglalni, nem akarja a szeptember 11-én történtek valódi okait, és körülményeit se feltárni, se megmagyarázni. Ez egy politikailag teljesen semleges alkotás, melynek egyetlen célja a 93-as járat történetét elmesélni, és utasainak méltó emléket állítani.

Ha egy szóban kellene jellemeznem az United 93-ast, azt mondanám: életszagú. Hihetetlenül valódinak érződik, ez többnyire köszönhető a dokumentarista megközelítésnek. Nincsenek konkrét fő- vagy mellékszereplők. Az irányító központok dolgozóit, valamint a 93-as személyzetét és utasait éppen annyira ismerjük meg, amennyire szükséges. Egy-egy elhintett megjegyzés, néhány rövid beszélgetés, pár kihallható mondat egy telefonbeszélgetésből tökéletesen elég ahhoz, hogy lássuk hozzánk hasonló átlagemberek utaztak akkor, azon a gépen. A nézőnek ezzel biztosítva a tökéletes azonosulási alapot.

A film nagyon jól építkezik. Egy teljesen átlagos rutinnapból szépen lassan átfordul nemzeti szintű globális katasztrófává. Szemtanúi lehetünk az első apró jeleknek, aztán az azt követő egyre fokozódó kaotikus állapotnak és kétségbeesett cselekedeteknek, majd végül a tehetetlenséggel való végső szembesülésnek. Látjuk, mennyire váratlanul érték az irányító központokat az eltérítések, mennyire felkészületlenül, kapkodva próbálják erejét venni a támadásnak, mennyire tanácstalanul igyekeznek valami ténylegeset tenni a megelőzés érdekében.

Az egész film borzasztóan feszült. A kezdeti "mikor és hogyan fogják eltéríteni a gépet?" érzés nagyon sokáig ott kering a levegőben, és egy pillanatra sem lankad vagy hagy nyugodni. Majd, az átvételt követően sem kapunk időt egy nyugodt levegővételre, és ez a folytonosan gyülemlő  feszültség az utolsó 5-10 perben hág a tetőfokára. Ott konkrétan éreztem ahogy a torkomban dobog a szívem. Szinte együtt estem neki a gépeltérítőknek, együtt vágódtam az utasokkal egyik oldalról a másikra, velük együtt próbáltam minden áron a pilótafülkébe jutni.

A United 93-as képes rávenni a nézőt, hogy higgyen az utasok megmenekülésében, abban, hogy valahogyan mégiscsak átvészelik ezt az egészet. El tudja hitetni velünk, hogy az utasok túlélhetik, annak ellenére, hogy már legelső perctől fogva tudjuk szomorú és igazságtalan sorsukat. Szorítunk, hogy ismerjék fel a helyzetet, fogjanak össze, menjenek neki a gépeltérítőknek és küzdjenek az életükért. Úgy szorítunk, hogy tudjuk nincs értelme.

Akartam, hogy sikerüljön a gép visszafoglalása. Akartam látni a felszabadult, megkönnyebbült arcokat a kényszerleszállás után. Szerettem volna érezni a kilátástalan helyzetből átforduló jogosan kiérdemelt siker illatát. De nem. A United 93-as talán legnagyobb erőssége, hogy képes fenntartani a megváltás, a happy end illúzióját. Egészen az utolsó pillanatokig kapaszkodunk a székünkbe, szorítunk, izgulunk és azt mondogatjuk magunknak: "Talán mégis legyűrik a gépeltérítőket. Talán mégis visszafoglalják a gépet. Talán mégis sikerül nekik." Csupán az utolsó 10 másodpercben eszmélünk rá, hogy vége.

A United 93-as nem ringat mesét felolvasva könnyű álomba, nem simogatja a fejünket és mondogatja, hogy minden rendben lesz. Pontosan azt mutatja, mi van akkor ha mindent jól csinálunk, de ennek ellenére sem kapjuk azt, amit megérdemelnénk. Egyszerűen egy letaglózó és igazságtalan történet. Tipikusan olyan alkotás, ahol az vágás előtti utolsó képsorok beleégnek az ember retinájába és hosszú percekig csak maga elé bámul.

Verdict: 10/10