Kissé rendhagyó tartalommal, egy ajánlóval szeretnék kedvet csinálni azoknak, akik esetleg a mai napig keresnék a „Metál koncert DVD-k Szent Grálját”. A 2010-ben rögzített Big 4 – több szempontból is - felhőkarcolóként emelkedik ki a pár szintes bérházak erdejéből. A koncert a 80-as években alapult négy nagy metál banda fellépését örökítette meg, azonban én jelen írásban csak és kizárólag a Metallica fellépését fogom véleményezni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha valaki nem szereti ezt a zenei zsánert, akkor már talán kapásból kizárja látómezejéből az ehhez hasonló alkotásokat, így most elsősorban a műfaj kedvelőihez szólok. Személy szerint én hatalmas metál rajongó vagyok, legyen szó a régebbi vagy az új előadókról, viszont van 3 állandóan visszaköszönő problémám, ami a koncertfilmek meglehetősen nagy hányadánál üti fel a fejét:

1. Tompa, dobozos hangzás.
2. Fantáziátlan szögekből rögzített felvételek.
3. Nincs jól megvágva az anyag. Koncepció nélkül vagdalják egymás után a felvételeket, amik nem adnak egységes a képet a koncertről.

Nos, a Big 4 DVD-n MINDEN negatívnak számító elem kigyomlálásra került, de haladjunk szépen sorjában.

Elképesztő hangmérnöki munka, szinte tökéletes hangzás minden téren. Az összes hangszer már-már stúdióban rögzített felvételeket megközelítő minőségben szól. Láttam, hallgattam már a S&M, Quebec Magnetic, és Through the Never és még jó pár egyéb szalagra rögzített koncertjüket, de szerintem messze ez a legjobb minőségű minden téren. Hetfield bődületesen jól énekel, hangja úgy uralja színpadot, hogy közben nem szorítja háttérbe egyik hangszert sem. Ráadásul, olyan show-t körít mindeköré, hogy a „multitasking” kifejezés általa nyer új értelmet. Ahogy énekeltetni kezdi a közönséget a Sad But True elején, vagy az Enter Sandman alatt látható térdelésből guggolásba, majd állásba való látványos emelkedés, éneklés és gitározás mellett csak neki megy ily természetességgel és könnyedséggel ezen a bolygón.

Nagyon változatos szögből készültek felvételek, és ezek kiváló arányban vannak elvegyítve a nagy totálokkal, vagy a banda tagjairól és rajongókról készült közeliekkel. Vannak felvételek, amik kifejezetten kreatív beállításokból rögzítettek. Példának okáért, amikor Hetfield közvetlenül Lars mellett gitározik a Fuel című szám alatt. A kamera alulról felfele rögzíti játékát, majd az erőteljesebb dobolásnál szépen lassan ráfordul Lars-ra. Apróság, de ilyenek rengeteget hozzá tudnak adni az élményhez.

És ami mindent visz, a vágás. Tanítani és mutogatni kéne „na bezzeg” példaként. Nem elég, hogy a banda tagjai a lehető legjobb pillanatokban kapják meg reflektorfényt, de a közönséget is sikerült fontos elemként feltüntetni a számok alatt és között. Szemből, hátulról, felülről kapjuk a nagylátószögű felvételeket, és amikor egy rajongó önfeledten tombol, kiérdemelten részesül pár másodperces kiemelt figyelemben. Erre egyébként van egy személyes kedvencem: a Sad But True szám vége fele Lars teátrálisan rárogy a dobszettjére, majd ismét belekezd a jól ismert 2/4-es ütembe. Közvetlenül ezután kapunk bevágást egy rajongóról, aki ütemes dobolásba kezd, majd szívből jövő kiáltás közepette kinyújtja a kezét a színpad felé. Mintha azt mondaná: „Add ide a METÁLT!”. Zseniális.

További, külön említést érdemel a híres Am I Evil közös színpadi feldolgozása, ahol a 4 banda tagja közösen adják elő a legendás Diamondhead számot. Hatalmas élmény lehetett részese lenni ennek a metál-történelmi eseménynek. Még így képernyőn át is átjön 4 ikonikus zenekar majd 30 évének energiája és életérzése. Sokadszorra bebizonyosodik, hogy a zene összehoz, összeköt, pár percre mindenki elfelejtheti minden búját-bánatát, és önfeledten tombolhat a metál soha ki nem hunyó csillaga fényében. Mi sem bizonyítja ezt jobban az a tény, hogy Mustaine partner volt a közös zenélésben a Metallica tagjaival, akik 83-ban úgy lapátra tették, mint a pintyet. (Aki esetleg tűnődne, hogy miért nincs Tom Araya, a Slayer frontembere a fellépők között, annak halkan a fülébe súgom: Mert szerinte nem ezt a számot kellett volna közösen eljátszaniuk. „Nem a babakék a kedvenc színem, ezért nem veszek részt az esti, történelmi jelentőségű pizsamapartin!” Kissé gyermeteg hozzáállás ötvenéves fejjel, na mindegy is.)

Ha a NASA valaha kikérne a véleményem (melynek valószínűsége természetesen leginkább a 0-hoz konvergál), hogy melyik koncertfelvételt küldeném ki az űrbe, mint fajunkat méltó módon reprezentáló audiovizuális produktumot, gondolkozás nélkül vágnám rá: The Big 4!

Verdict: 10/10