A Whiplash úgy ad egy felejthetetlen élményt és emeli isteni magaslatokba a jazzt, hogy közben kegyetlen őszinteséggel mutatja be mivel jár és mennyibe kerül a függésszintű elkötelezettség egyetlen dolog iránt.

"70 év birkaként vagy 30 év oroszlánként?" Így szól a közismert mondás, melyet elsődlegesen a profi sportolók körében szoktak gyakran pedzegetni. Mi köze van ennek a kijelentésnek a jazzhez, vagy egyáltalán a Whiplash-hez? Jogosan merülhet fel a kérdés. Nos, a továbbiakban található írás rá fog világítani eme szélsőséges gondolat létjogosultságára.

2014 igen meglehetősen jó évnek bizonyult a filmvilág terén, arra azonban szerintem senki nem számított, hogy egy olyan mozit is kapunk, ami egy dobolásról szóló történet segítségével mutatja be a megfelelési kényszer, függőség és elszántság kóros esetét. Damien Chazelle nemes egyszerűséggel emlékeztetett mindenkit, hogy kis költségvetésből is lehet olyat alkotni, ami bizonyos jeleneteiben feltörli a padlót a monumentális látványfilmekkel.

Megéri? Véleményem szerint ez a Whiplash elsődleges kérdése. Mennyit áldoznál fel ahhoz, hogy elért a célod? Mennyit vagy hajlandó "fizetni" a sikerért? Meddig mennél el? Ezek a kérdések az okok, amiért Whiplash inkább egy sportfilmre hasonlít. Egy srác vagy lány el akar élni egy célt. Az elején sokszor elbukik, de rendíthetetlenül halad tovább előre. Egy ponton azonban véglegesen abba akarja hagyni az egészet. Végül aztán valami, valaki segít túllendülni a holtponton, így főhősünk felkerekedvén szembenéz a démonaival, leküzdi azokat, és beteljesíti hőn áhított végzetét. Mi nézők pedig, a film végén elégedetten állunk fel a székünkből. Jól ismert minta, ugye? Na, a Whiplash első ránézésre ugyanezt a lefolyást követi, de a gyereknek vett Happy Meal menü doboza csilivili játék helyett valami korántsem vidám dolgot rejt.

Ami erősen elkülöníti a Whiplash-t a korábban említett, már jól bevált filmes sémától, az nem más, mint a kegyetlen őszinteség. Engem ezzel vett meg kilóra. Andrew végül megkapja az elismerést, amit annyira elszántan hajszolt, és Fletcher is megtalálja a maga Charlie Parker-ját, de mindkettejük - különböző módokon - sérült emberként lépnek a dicsőség ösvényére. Az elismerésért, a sikerért nagyon borsos árat fognak fizetni valamikor a jövőben, így cselekedeteik utóhatásai majd csak később fognak jelentkezni és "hajtják be a tartozást". A stáblista alatt a nézőnek nem a szokásos pozitív elégedettség ül ki az arcára. Érzi az ember, hogy Andrew tehetsége és elhivatottsága ellenére úgy fogja valószínűleg végezni, mint Fletcher korábbi tanítványa. A stáblista előtti utolsó képkockák tragédiát vetítenek előre, ezzel erősen csorbítva a happy end érzését.

Tény, hogy professzionális szinten tevékenykedni a kompetitív szférában már egészségkárosítónak minősülhet. Rengeteg áldozatot, kitartást, elszántságot és lemondást követel meg az, ha az ember az által választott pályán A legjobb akar lenni. Ez lehet akár sport, zene, film, festészet, szobrászat, stb. Vannak olyan szakmák, melyekben vad és embertpróbáló non-stop harc zajlik a résztvevő felek között az elismerés kivívásáért, vagy a győzelemért. Akik ilyen területen tevékenykednek azok számára a mások fölé kerekedés mindenek felett áll, ezért az élet egyéb fontos dolgait EZ alá helyezik a rangsorban.

Egyértelmű, hogy a legtöbb ember a legjobb szeretne lenni a saját területén, de nem mindenki hajlandó ezért a végsőkig elmenni. Azok a teljesen elszánt, totálisan fanatikus emberek lesznek végül a győztesek, akik a veszély tudatában sem hajlandóak meghátrálni, visszalépni vagy feladni.  A Whiplash hiteles és őszinte képet fest a határokat nem ismerő, mindenre elszánt emberekről. Azokról, akik a hírnévért, a dicsőségért, a csillogásért képesek lemondani bármiről, bárkiről. Azokról, akik egy cél elérése érdekében képesek átmenni akárkin , vagy akármin.

A színészi teljesítmények tekintetében a két főszereplő kimagasló teljesítményt produkált. J. K. Simmons meg is kapta a megérdemelt elismerést egy Oscar formájában, de Miles Teller is teljességgel fel tudott nőni filmbeli partneréhez. Hibátlanul hozták antipatikus és taszító karaktereiket, akiket az ember maximum madártávlatból szeretne közelebbről is megismerni.

A sok pozitívum meglétének tudatában volt egy dolog, ami egészen más univerzumba emelte a Whiplasht. Ez pedig a film vége. A végső dobszóló letépte az állkapcsomat a helyéről, majd egy jól irányzott rugómozdulattal kilőtte az űrbe és Föld körüli pályára állította. Ennyire lehengerlően felvett, gondosan egymás után pakolt képkockákat nem tudom láttam-e ezelőtt, ilyen formában bárhol. Minden egyes mozdulat létfontosságúnak érződik, minden egyes ütés - szó szerint - vérrel és verejtékkel van átitatva. Elképesztően tudatosan vágták meg az egész jelenetet, és az ilyen fajta megvalósítás filmkészítési szempontból forradalminak nevezhető. Simmons 3 lépcsős (utálat, ráébredés, elismerés) arckifejezésekkel előadott pálfordulása pedig már önmagában Oscar-ért üvöltött.

2 apró problémám volt a filmmel, ami igazából inkább hiányosság. A film hossza nem biztosított elég időt a karakterek motivációinak elmélyítésében. Látjuk, hogy ki mit, miért csinál, de egy kis plusz idő még kellett volna, hogy jobban megértsük végtelen elszántságukat. Kellett volna legalább még fél óra, hogy legalább egy kicsit is rokonszenvezni tudjunk valamelyikükkel. Ebből következik: Nem tudunk senkivel szimpatizálni. Mind Fletcher, mind Andrew borzasztóan taszító, egoista és antipatikus emberek, akikkel hiába szeretnénk, egyszerűen még egy kicsit sem lehet együtt érezni. Ez a film értékéből nem vesz el, de hiánya érzékelhető.

Vitathatatlan, hogy a Whiplash egy nagyon egyedi film, ami őszintén prezentálja, hogy mennyibe kerül a legjobbnak lenni valamiben. A dicsőség ösvénye vérrel, könnyekkel, izzadsággal, és önpusztítással van kikövezve, melyre csak a legelszántabbak mernek rálépni. Damien Chazelle így a nézőre bízza döntést: "70 év birkaként vagy 30 év oroszlánként?"

Verdict: 9/10