A Rocksuli igazi családbarát, kulturált eszközökkel operáló vígjáték, mely a rockzenével hadilábon álló embereket is lazán bevonzza és elszórakoztatja, azonban a műfaj szerelmeseinek egy igazán büszke filmes projektet testesít meg. Számomra az egyik legkellemesebb mozgóképes kikapcsolódás, melynek minden egyes megtekintése után vigyorral a képemen állok fel a székemből.

Manapság Hollywoodban nem igazán divat családi filmeket gyártani. Az animációs filmeket leszámítva nagyon kevés az olyan alkotások száma, melyek könnyed és kellemes kikapcsolódást tudnak nyújtani az egész családnak. Rengeteg a young adult film, képregényfilm, horrorfilm, romantikus film, fingós-böfögős lusta vígjáték és a többi. Ugyanakkor a 80-as és 90-es években fényesen ragyogó, klasszikus családi vígjátékok csillaga sajnos leáldozóban van. E kor alatt születtek meg időtlen és a mai napig szórakoztató alkotások, mint például: Vissza a jövőbe, Drágám, a kölykök összementek, Reszkessetek betörők, E.T. - A földönkívüli, Jumanji, Rövidzárlat, Mrs. Doubtfire, Dr. Dolittle, stb.

Ezek a filmek tartoznak abba a film-zsánerbe, ahol egyszerű a történet, szerethetőek a karakterek, kulturáltak a poénok és happy enddel végződnek. Ez a pár pont egy igazán könnyed, kellemes kikapcsolódást biztosít az egész család számára. Az ebbe a halmazba eső filmek nem akartak velős mondanivalókat megosztani, nem akartak megrázó jeleneteket képernyőre vinni, nem akartak drámai történeteket elmesélni, de mégis úgy nyújtottak kikapcsolódást, hogy azt szórakoztató és, ami még fontosabb, kulturált keretek között tegyék.

Napjainkban nagy divat minél mocskosabb, undorítóbb vígjátékokat gyártani. Ezekből teljes mértékben hiányzik az a fajta báj, ami a fentebb említett filmeket emlékezetessé tette. Ez a mindent körülölelő kedvesség mára majdhogynem eltűnt, helyét az altesti poénok és a velőtrázó ocsmány káromkodások vették át. A Rocksuli képezi azon kevesek egyikét, mely beleesik a fentebb említett klasszikus családi vígjáték egyre halványodó zsánerébe és mindezt teszi úgy, hogy még üzenete is van!

Főszereplőnk, Dewey Finn egy rockbanda elhivatott gitárosa, aki sikerrel teli álmokat dédelget és várja az alkalmat, hogy a nagynevű rock bandák nyomdokaiba lépjen. Egyik nap azonban, a banda tagjai egyöntetűen kidobják Dewey-t a csapatból, arra hivatkozva, hogy csak hátráltatja őket a siker elérésében. Pénzszűkében gyorsan munkát kell találnia, hogy ki tudja fizetni lakótársainak a bérleti díj ráeső részét. Újdonsült munkanélküliként otthon tengeti napjait, amikor egy neves iskola telefonon keresztül a lakótársának egy tanári álláslehetőséget kínál fel. A gyors pénz reményében felveszi barátja nevét és elvállalja a munkát.

Pár nappal később már az elit iskolában találja magát, mint új helyettesítő tanár. Mivel szakképesítése egyáltalán nincs, és a munkát egyedül a pénz miatt vállalta el, így a gyerekekkel a nap folyamán egyáltalán nem foglalkozik és csak tanítási idő végét várja. Egyik nap azonban véletlenül felfedezi, hogy a gyerekek zenei oktatásban is részesülnek. Ezt a lehetőséget meglovagolva az osztállyal közösen alapít egy Rockbandát, aminek a "Bandák Csatája" híres-neves verseny megnyerését tűzi ki célul.

Na, mármost, ha képesek vagyunk túllendülni bizonyos triviálisnak tűnő, ugyanakkor megválaszolatlan kérdéseken, mint például:

• Az iskola nem ellenőrzi le Dewey személyazonosságát vagy éppen szakmai képességeit valamilyen formában?
• Hogyan lehet egy osztálytermet teljesen hangszigetelté tenni, majd a szigeteléseket és hangszereket pillanatok alatt eltüntetni?
• Nem tűnik fel egyik szülőnek és tanárnak sem az órai munkák és házi feladatok teljes hiánya? Ezek a gyerekek nem mesélnek szüleiknek az iskolában töltött idejükről?

Szóval, ha ezen megmagyarázhatatlan dolgokat képesek vagyunk teljesen figyelmen kívül hagyni, akkor egy irtó szórakoztató 1 óra 45 percre számíthatunk.

Nem kertelek sokáig és kimondom: A Rocksuli egy igazi gyöngyszem. Hamisítatlan klasszikus családi vígjáték, mely egyszerre szerethető, átélhető, őszinte, magával ragadó és vicces. Hatalmas szíve van a filmnek és ehhez nagy részben hozzájárul Jack Black irtózatos energiája. Amit ez az ember beletett a filmbe, az valami egészen elképesztő, de erről majd kicsit később.

Az alapfelállást nézve, nem várunk túl sokat, és már a film elején sejteni lehet, hogy mi lesz a történet végkimenetele. Ennek ellenére, az ember egyszer csak azon találja magát, hogy rohadtul élvezi a képernyőn látottakat és vigyorral az arcán kíséri figyelemmel az egymást követő jeleneteket. A film majdnem mindegyik pillanata csordultig van egyfajta bájjal, melyet jelen világunkba sokszor elveszettnek hiszünk. Ez az a fajta szerethető és ártatlan hozzáállás, amit korábban említettem. Ne tévesszük össze ezt az érzést a giccsességgel és nyáltengerrel. Nem, ez a film nem olyan. Ugyanis a Rocksuli egyáltalán nem gyerekes film, ugyanakkor messze áll a felnőttkategóriás vígjátékoktól is. Tökéletesen szórakoztató két teljesen különböző humorérzékkel rendelkező célközönség számára, és ez már önmagában nagy szó. A megvalósítás többek között azért is zseniális, mert a rockzenét, mint kemény zene-és életstílust egy gyerekekkel teli vígjátékba építik bele, így már jó előre tudni lehet, hogy nem lesznek itt oda nem illő képsorok.

A karakterek szerethetőek és igazinak képesek hatni, a gyerekek egyáltalán nem voltak idegesítőek, sőt, valóban képesek voltak érdemlegesen hozzájárulni a történésekhez! Több felvételen is megfigyelhető, hogy spontán nevetésben törnek ki, hála Jack Black zseniális előadásmódjának. A diákok és Jack Black között nagyon jól működik a kémia, ez legfőképpen a hibátlan castingnak köszönhető. A gyerekszínészek közül leginkább a Summer-t játszó, Miranda Cosgrove emelkedik ki. Briliánsan hozza az osztály mindent tudó okostojását, aki iskolai tanulmányait vér komolyan veszi, és életkorát meghazudtoló stílusban kezeli az osztály ügyeit.

Az igazgatónőt játszó Joan Cusack is kiemelkedően jó volt, mivel az ő karaktere volt Jack Black-é mellett a leginkább kidolgozva. Hitelesen hozta a hideg és szigorú igazgatónőt, aki elkeseredetten próbál megfelelni az irtózatosan magas szülői elvárásoknak. Jól kommunikálja le, hogy ő valójában nem akar ilyen rideg lenni, de a munkával járó hatalmas felelősség és teher rákényszeríti a karótnyelt igazgatónő szerepének eljátszására. Tekintetében egyszerre van jelen a megkérdőjelezhetetlenség és a határozatlanság, ilyet ritkán látni.

A lakótársakat alakító Mike White és Sarah Silverman nem kaptak sok játékidőt, de a jelenetekben ahol szerepelnek, apró színfoltjaik képezik az amúgy is elég színes karakter-felhozatalnak. Sarah Silverman borzasztóan idegesítő megnyilvánulásait azért is különösen érdekes nézni, mert úgy van sokszor igaza, hogy másokra mutogatva vetíti ki saját irányításmániás személyiségét.

Na és akkor jöjjön a főszereplő, a Jack Black által megformált Dewey Finn személyében. Ami már rögtön az elején egyértelmű volt, hogy ez a film Jack Black-en áll, vagy bukik. Azonban én egyáltalán nem számítottam arra, hogy Black ennyire zseniális performanszt fog kihozni egy hót egyszerű karakterből. Amit ő egy személyben ebbe a filmbe beletett, az felülmúlta legmerészebb elvárásaimat.

A Dewey Finn-nel történő első találkozás után a nézőnek rögtön a "lúzer" szó ugrik be. Ő az a csávó, aki gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem csinált eddigi életében. Csak a zenének él, de sajnos ahhoz nem elég tehetséges, vagy szerencsés, hogy nagynevű rocksztár váljon belőle. Így nyűgként él a lakótársain és a társadalmon. Elsőre ezek a gondolatok keringenek az ember fejében, AZONBAN az éremnek két oldala van, és ebben az esetben Dewey Finn karakterének is. A film folyamán Jack Black megvillantja a karaktere másik oldalát is, mellyel szembesít minket, hogy számtalan hiányosságot lehet kompenzálni a végtelen akaraterővel és totális szintű elhivatottsággal.

Vitathatatlan, hogy a dolgokhoz való pozitív és motivált hozzáállását rengetegen megirigyelhetnénk. Bármilyen rosszul áll a szénája, mindig képes túllendülni az egymást követő hullámvölgyeken és tartja magában a hitet, mely szerint a kemény munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Fáradhatatlanul küzd célja elérésének érdekében, semmi és senki sem tántoríthatja el őt a kijelölt útjáról. Rengeteg ember pontosan ezzel a küzdő szellemmel nem rendelkezik, és e képesség hiánya folytonosan gátat szab az egyén céljai elérésében. Van, amikor már csak egy fűszálnyi hiányzik a sikerhez, de a sok kudarc és a negatív tényezők az utolsó pillanatokban visszafordítják az embert.

Jack Black minden egyes képernyőn eltöltött percéből sugárzik a rockzene iránti mérhetetlen elkötelezettség, alázat és szeretet. Ez az ember önmagában képes lenne egy kisebb falut ellátni energiával egy egész hónapra. Dewey Finn karakterét senki más nem tudta volna ilyen jól, és hitelesen eljátszani, ez 100%. Zene iránt táplált ily mély beleélést utoljára az Amadeus című mesterműben véltem felfedezni, Salieri személyében. (Bizony, már megint az Amadeus!) Az erős gesztikuláció, az időközönként behunyt szemek, az enyhén felfele billentett fej. Ezen mozdulatok jelképezik a totális átszellemülést és mind arra utalnak, hogy ezeknek az embereknek a zene jelent mindent. Ők azok a meg nem értett lelkek, akik nem hallgatják a zenét, hanem ÉRZIK. Ez a hihetetlen szeretet sugárzik Jack Black-ből az egész film folyamán, és legfőbbképpen az ő számlájára írható a Rocksuli kiválóságának érdeme.

De tudom ám én, hogy mire gondolnak sokan. Black alapból hatalmas rocker, így a szerep eljátszása nem követelt meg részéről komoly színészi kihívást. Nos, részben igaz, hogy gyakorlatilag önmagát játssza a Rocksuli című filmben, azonban láttunk mi már nem működő hasonló példákat korábban. Attól, hogy valaki önmagát játssza el egy filmben, még nem jelenti azt, hogy jó munkát végez, mivel ez nem garantál instant hitelességet a színész által játszott karakternek. Az embertől igen komoly bátorságra vall önmaga eljátszása, hiszen egy ilyen lépéssel az egyén gyakorlatilag kitárja saját személyiségét a világ felé, ami egy nagyon megosztó és kötekedő emberekkel teli hely. Jack Black ezzel a szereppel, ha nem is írta be magát az filmtörténelembe, de számomra, és még biztos jó pár ember számára, olyan marandót hozott létre, ami kiállja majd az idők próbáját. Ugyanis ez a film lesz a jövőben azon kevesek egyike, amit nem úgy néznek majd vissza a jövő generációi, hogy "hát ennek bizony nem tett jót az idő". Bármikor elővehető, mindenki számára szórakoztató és szerethető alkotás lett a Rocksuli. Nálam ott van az all-time top 3-as vígjáték listában.

Jack Black-et egyébként méltánytalanul alulértékelt színésznek tartom, akiben szerintem sokkal több rejlik, mint amit eddigi szerepei megköveteltek tőle. Igaz, az is közrejátszott ennél a filmnél, hogy Black él-hal a rockzenéért és ezt minden jelenetben 100%-os hiteleséggel képes érzékeltetni. Ettől függetlenül tehetséges, ötletekkel-teli, alázatos és iszonyatosan energikus színész, akire a szakma sokkal nagyobb figyelmet fordíthatna. A Trópusi Viharban is hatalmasat alakított, de szerintem a King Kong-ban hozta élete egyik legjobb és legalulértékeltebb alakítását, ahol hibátlanul játszotta a sikerhajhász és gátlástalan filmrendezőt, aki a siker reményében még az anyját is eladná egy közepes filmötletért.

A poénokat sem érheti panasz, ugyanis bár nincs tele velük a film, mert ami van, az marha jól van megírva, időzítve és előadva. "Nem lóg ki a lóláb", hogy egy ideillő mondással szemléltessem. Nem úgy vannak felépítve a jelenetek, hogy egy konkrét poénra húzzák fel az egészet, hanem egy éppen aktuális szituációt fűszereznek meg egy apró vicces megjegyzéssel. Egyik kedvencem, amikor Dewey a tanári karral való bemutatkozásnál szándékosan rosszul ejti ki lopott, kamunevét. Teljesességgel feleslegesen, okoskodva javítja ki az amúgy helyesen elhangzott vezetéknevet, ezzel az egy mondattal is hozzájárulva Dewey Finn örökkön lázadó személyiségéhez. Semmi fülsértő káromkodás vagy altesti humor, hanem vegytiszta szituációs és karakterpoén. Ami még külön említést érdemel, azok a zenei betétek, valamint a rockzene tanulási folyamatának lépcsőfokai, melyeket minden szinten nagyon élvezetes nézni. Érezhető, hogy az ilyen jellegű pillanatok értő és szerető kezekkel lettek beleépítve a jelenetekbe. A végső, nagy koncert pedig elképesztően hangulatos és látványos, ami egy klasszikusokat kedvelő rockernek maga a valóra vált álom.

Mint a bevezetésben említettem, a filmnek üzenete is van. Ez pedig a következő: A rock (elsősorban) nem arról szól, hogy csapjuk szét magunkat, aztán hívjunk fel pár csajt az öltözőbe. A rock a szenvedélyről és a kiállásról szól. Arról, hogy visszaszólunk annak, aki cseszeget és szembemegyünk azzal, ami nem tetszik. Nem fogunk trendiségből uniformizálódni, csak azért szeretni valamit, mert mindenki azt szereti. Nem fogunk azért követni valamit, mert mindenki azt követi. Nem hagyjuk, hogy a divat diktáljon és kényszerítsen a szürkeségbe való beolvadásra. Hozz saját döntéseket, alakítsd ki saját személyiséged, és ne hagyd, hogy bármi, vagy bárki olyasmire vegyen rá, amit te nem akarsz. Lázadj az uniformizáló rendszer ellen, és állj ki azért, amiben hiszel. Ez a klasszikus légy önmagad üzenet, mely minden évtizedben érdemes újraéleszteni, de ilyen formában még biztos nem láthattuk. Nem nagy mondanivaló, de mégis tiszteletreméltó teljesítmény, hogy az alkotók egy ilyen kaliberű vígjátékba, ilyen óvatosan tudtak belepakolni egy, a zeneiparban nagyon is létező jelenséget.

Valamint, a film üzen a rockzene fanoknak is a rock'n'roll életérzésről. Ez a mentalitás, egyeseknél messze túltolt életstílus (szex-drog-rock'n"roll) kifordítja magából a műfajt és megbélyegzi mind a zenekarokat, mind a rajongókat. Személyes tapasztalatból tudom, hogy gyakorlatilag majdnem minden zenekarnál bevett szokás egy-egy koncert után a sárgaföldig vedelni és kétes emberekkel alkalmi kapcsolatot létesíteni. Még olyan együttesekre is jellemző ez a fajta hozzáállás, akik oly messze vannak a "befutásközeli állapottól", mint Makó Jeruzsálemtől.

Nem vagyok én sem prűd, ne értsetek félre. Nem azt mondom, hogy nem szabad szórakozni, alkoholt inni, spontán csajokat felszedni, csak azt, hogy a világ számára a rock, mint zenei irányzat hallatán elsődlegesen nem ennek a képnek kéne kirajzolódnia a fejekben. Ennyi. A film, ezt az üzenetet ügyesen becsomagolva közvetíti a néző felé, és többször felhívja a figyelmet a rockzene alapvető céljára, de ezt mégis úgy teszi, hogy mondanivalója kicsit sem válik elcsépelté vagy kliséssé.

Ami vitatott kérdés lehet az filmben prezentált rocker réteg véleménye a Rocksuliról. Ez a film egyértelműen egy kellemes családi vígjáték, ami mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek szórakoztató kikapcsolódást nyújt. Ez a fajta könnyed megközelítés igen távol áll a vérbeli rock'n'roll életérzéstől, ahol mindenki kemény és senki sem néz családi vígjátékokat, természetesen, tisztelet a kivételnek. Így merül fel a kérdés: A rockerek milyen véleménnyel vannak a filmről? Sértőnek érzik a zeneirányzat és rock-kultúra ilyen formájú bemutatását? Sajnos az interneten nem nagyon találtam specifikusan rockerek által írt véleményeket, azonban röviden kifejteném saját gondolataimat ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Hogy ne laikusként tekintsenek rám eme sorok olvasása közben, szeretném megemlíteni, hogy 10 éves korom óta a mai napig, napi szinten hallgatok rockzenét és a metál legkülönbözőbb válfajait. Bár nem vagyok az a klasszikus rocker kinézetű fazon, de mint a bemutatott stílus egyik lelkes követője, bátran ki merem jelenteni, hogy a Rocksuli tisztelettel és alázattal nyúl a rockzenéhez. Aki valóban szereti az ilyen típusú zenét, az ténylegesen elismeri, hogy a film egyáltalán nem csinál viccet, paródiát a rockzenéből és annak közösségből. Persze, néhol túloz, vagy ferdít, de ezt célja érzékeltetése érdekében teszi, ami bőven megbocsátható.

A rock és a metál sajnos napjainkban a kevésbé közkedvelt zenestílusok közé tartozik. Ezzel nem azt mondom, hogy senki nem hallgatja, mert azért még mindig rengetegen vagyunk. Azonban, ha mennyiségbeli adatokat nézzük, és mondjuk két YouTube videó közötti megtekintésszámot vesszük összehasonlítási alapnak, akkor azért látványosak a különbségek.

A Rocksuli számos fiatal kedvét meghozhatja a rockzenéhez vagy akár egy banda megalapításához. Mutogatható példaként lehet rátekinteni a következő 100 évben, vagy addig, amíg nem készül hasonlóan alázatos és tiszteletteljes filmes vállalkozás. 

Verdict: 10/10