A Jacqueline Kennedy életének egy nagyon apró szeletéről forgatott, alig másfél órás személyes dráma egyes egyedül Natalie Portman alakítása okán lehet érdemes a megtekintésre.

Nehéz Jackie-ről mély részletekbe menően beszélni, írni, mert a filmben látottak egy intenzív, ugyanakkor nagyon rövid időszakot elevenítenek fel. Szerencsére a rendező tisztában volt a történet, jobban mondva az „elmesélni való életrészlet” méretével, ezáltal azzal, hogy miért nem érdemes 2 és fél órára elnyújtani a filmet. Ennek ellenére is voltak olyan részek, amik megduplázták a rövid játékidő érzetét.

Nem tartozom azok közé, akik piedesztálra emelték Portman-t a Fekete Hattyúban produkált alakításáért. Azonban, a Jackie-ben ki tudott bújni az általam rá aggatott „jellegtelen ruhából” és nagyon finoman, apró momentumokkal formált meg egy megtört, reményvesztett karaktert. Portman nem kedvelteti meg a rettentő tragédiák sorát átélt Mrs. Kennedy-t a nézővel, azonban jól prezentálja az álarc mögött rejtőzködő, már fiatalon megcsömörlött, hirtelen özveggyé vált First lady-t. Jackie karaktere nem lesz szimpatikus, de múltjából eredő, folyton felszakadó sebeit sokan át tudjuk érezni. Alakítását tovább magasztalja a tény, miszerint elképesztően intim közelségből kellett színészkednie a kamerák előtt, alig pár centiméterről, hosszas másodperceken át. Natalie Portman teljesen átszellemült performanszát még én is gondolkodás nélkül Oscar-ral jutalmaznám.

A színészi teljesítményen túlmenően a film nem tartalmaz semmi igazán említésre méltót. Kegyetlenül lassú, vontatott és olykor indokolatlan jeleneteket fűz bele történetébe. Ilyen például, amikor Jackie Reszkessetek Betörők szintű tevékenységekkel üti el egyedül töltött idejét a fehér házban. Az operatőri munka sem nevezhető valami egyedinek, kivéve, ha az ember egyedinek tartja a hosszan kitartott, arcba mászó közeliket. Az Oscar díjra jelölt zene pedig egyszerűen borzalmas. Egyrészt, rohadtul nem passzol se a helyzetekhez, se a karakter érzelmi állapotához, másrészt letagadhatatlanul hasonlít a Sicario score-jához. Ugyanazt a témát, a sötét hangulatú, hosszan kitartott búgást halljuk újra és újra.

Az időbeni össze-vissza ugrándozás a különböző helyszínek, találkozások között pedig rosszul lett kivitelezve. Van, hogy pár percet repülünk előre, van, hogy pár napot vissza. Többször előfordul, hogy két egymást követő snitt között váltunk helyszínt egy adott beszélgetésben. Az interjú során az egyik pillanatban kinn vagyunk a teraszon, a következő vágásnál már a ház belső szobájában. Azutáni vágásnál megint a teraszon, majd utána a ház egy másik helységében. Ezt követően a gyilkosság előtt, majd az után. És így tovább. Ez a folytonos ugrándozás – a történetvezetési szempontjából - teljesen érthetetlen.

Mégis a legszembetűnőbb hiányosság, probléma, vagy inkább tényező a Jackie filmmel az, hogy totálisan felejthető. A kissé dokumentarista megközelítés, a nagyon rövid időtartamot átölelő események, a kevés karaktert mozgató jelenetek együttese nem tudja igazán emlékezetes, maradandó alkotássá tenni Mrs. Kennedy tragikus történetét. A vége táján, a pappal való beszélgetésnél elhangzik még pár érdekes és nehéz gondolat, de az a pár perc már nem tudja elbillenteni a mérleg nyelvét.

All in all, Jackie Kennedy időközi érzelmi állapotáról jó képet kaptunk, hála Portman lenyűgöző játékának. Azonban, sajnos ezen kívül tényleg semmi említésre méltót nem tudunk felvésni az Oscar várományos filmek terjedelmes gránitfalára.

Verdict: 6/10