Megvan az a srác/lány, aki alkalmankénti baráti összejövetelkor marha humorosan tud elmesélni egy sztorit? És ismerős az a helyzet, amikor ugyanabban a stílusban, ugyanazt a sztorit hallod tőle másodszorra, harmadszorra, tizedszerre? A Thor: Ragnarok ezen ismerős mozgóképes megtestesülése.

A történet szerint Thor az Infinity Stone-ok nyomában vándorol ide-oda a galaxisban, próbálja fellelni és megfejteni azok jelentőségét. Egyik sikeres küldetése után értésül a hírről, miszerint a magát halál istennőjének kikiáltó Hela kiszabadult börtönéből, és vissza akar térni Asgard-ba, hogy elfoglalja azt és beteljesítse végzetét. Thor késznek érzi magát, hogy megütközzön ellenfelével, de hamar kiszolgáltatott helyzetbe kerül és rájön, mekkora felelősség vezetőnek, királynak lenni. Spoilermentesen, röviden ennyi a történet.

A Ragnarok vicces, látványos és könnyed kikapcsolódást nyújt, ugyanakkor mindezen pozitív tényezők repetitívséget vonzanak maguk után. Ezzel a filmmel vált teljesen egyértelművé számomra, hogy Marvelék stabilan beálltak a futószalagos tömeggyártásra. Egy jól bejáratott metódussal készítik majdnem (Kivétel: Logan, Deadpool) az összes filmjüket. Személy szerint most kezdtem el érezni a képregényfilmek szűk korlátjainak langyos rácsait. A készítők, producerek megtalálták a legjövedelmezőbb komfortzónát, amiből még a lábujjukat sem szívesen lógatnák ki. Ennek okán, kicsit ellentétes érzések kereszttüzében rekedtem, hiszen tetszett, amit láttam, viszont ehhez 95%-ban hasonló, kellemes élményhez korábban már vagy egy tucatszor volt szerencsém. A 2008-as Vasemberrel berobbanó új, pozitív irányú tendencia látványos íve most, az utóbbi 1-2 évben akadt meg, és betonozta be magát a sikeres recept nem túl széles átmérőjébe.

Az első két Thor film egyik pozitívuma az volt, hogy Bifrost-tal történő világok közötti utazás lehetővé tette a Marvel univerzum (Galaxis Őrzőit leszámítva) földönkívüli bővítését. A Ragnarok-ban Asgardon, és a Földön kívül megismerkedhetünk egy teljesen új, még nem látott bolygóval, ami leginkább Neill Blomkamp filmjeinek közös gyermekére hasonlít. Az új planéta mellett kapunk pár apró, és ötletes jelenetet, valamint egy nagyon random, ugyanakkor zseniális cameot a film elején, de ezeken túlmenően nem tudok felhozni olyan elemet, ami újszerű vagy – képregényfilm mércével mérve - forradalmi lenne.

A korábbi filmekben megismert karakterek visszatérnek, és azt hozzák, amit korábban. Thor még mindig bátor, hősies, szellemes és persze rettentően izmos. Loki még mindig kiszámíthatatlan alamuszi-nyuszi. Banner figurája kapott egy nagyon kicsi és egyszerű személyiségbővítést Hulk testében. Az újonnan behozott szereplők között van jó, közepes, gyengén megírt és Karl Urban is, de emlékezetes jelzővel sajnos nem tudok senkit megilletni. Thor mellé szegődik egy iszákos, poszttraumás stresszben szenvedő ex-katona, aki ráadásul még nő is. Jeff Goldblum a tőle megszokott, elképesztően bizarr stílusban játszotta el saját magát. Karl Urban hihetetlen magabiztossággal és szemérmetlenséggel hozza a Star Trek-ben gyémánttá csiszolt egyarcú, utánozhatatlan Karl Urban-t. „Egy Urban mind fölött, Egy Urban kegyetlen, Egy sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”. Végül, de nem utolsó sorban, az illetékes főgonosz szerepében Cate Blanchett próbálkozik valamiféle karaktert kölcsönözni ismerős motivációjú Hela figurájának. Egyébként, Blanchett teljesen korrekt teljesítményt nyújt, mint ügyeletes, elpusztításra ítélt antagonista, ugyanakkor színészi játékában néha Ultron szarkasztikus humorát véltem visszaköszönni.

A humor és a dráma mezsgyéjét percről percre tologatja ide-oda a film, ami egy darabig működik, viszont a végére inkább fárasztó tényezővé válik. „Viccesnek kell lennünk, de azért legyen dráma is” vonal zászlóvivője lehetne Thor harmadik kalandja, ugyanis itt hatványozottan érződik a balansz hiánya. Mintha egy számítógép által generált „Humor-Komolyság” algoritmussal lettek volna megírva a párbeszédek. A játékidő közepére olyannyira kiismertem a poénok érkezési idejét és módját, hogy pontosan meg tudtam mondani ki, mikor, hol, milyen beszólást fog elsütni. Nem a poénok minőségével van a gond, mert azok 10-ből 8-szor jól működnek. Egyfajta Déjà vu érzés lengi át az egész filmet, és ez teszi hosszútávon felejthetővé Thor különálló, harmadik kalandját.

Aki 2 órás habkönnyű kikapcsolódásra vágyik, megunhatatlanul szereti és kedveli az eddig használt, jól bejáratott Marvel formulát, az biztosan nem fog csalódni a Ragnarok-ban. Szumma szummárum, sokadszorra is elmondható, hogy szórakoztató, vicces és látványos lett a legújabb MCU mozi, azonban grammra pontosan úgy teljesíti ezt a 3 jól bevált és elvárt pontot, ahogy előző kistestvérei tették.

Verdict: 7/10

Apró érdekesség: Belgiumi tartózkodásom alatt volt lehetőségem megnézni a filmet, és egy furcsa dolog ütötte fel a fejét Thor: Ragnarok vetítése közben. A film közepénél hirtelen elsötétült a vászon és felkapcsolták a fényeket. Már-már az értetlenség gödrébe estem, amikor is megindult egy reklám, a jobb alsó sarokban pedig megjelent egy visszaszámláló. Akkor esett le a tantusz: Ezek beiktattak egy 10 perces szünetet... Egy 3-4 órás mozi esetében még talán megérteném, de egy alig több mint 2 órás játékidőnél mi szükség van erre? Pihenés címszóra keresztelt reklámok teljesen kizökkentetek az élményből.