2017. március 25. 11:53 - Hardcore4Life

Filmkritika: Logan - 2017

Nagyon jó, kimagasló, kiváló, vagy éppen elképesztő. Sok ember oly gyakorta használja ezeket a dicsérő mellékneveket, mint komornyik az ajtókilincset. A gyakoriság azonban hígítja egy-egy ilyen megnyilvánulás relevanciáját. Ritkán használom ezeket a kifejezéseket, mert az én szememben, ezidáig nagyon kevés alkotás érdemelte ki a fentebb említett prominens minőségjelzők egyikét. Most viszont ismét kimondhatom: A Logan egy elképesztően jó film. Elképesztően jó elsősorban, mint FILM és nem, mint képregényfilm.

Az elejétől fogva szkeptikusan álltam hozzá Wolverine harmadik etapjához, ugyanis az előző két rész kicsit sem nyerte el a tetszésemet. Ehhez társult még a felhőkarcoló magasságú elvárások, amik körbejárták az internetet március eleje óta. Végül, az előzetes meggyőzött arról, hogy „Marvelék” lehet egy új nyomvonalra helyezték rá a milliárdos képregény-bizniszt. Így, megannyi pozitívum okán, én is vettem egy jegyet a mega-hype-vonatra. A Március 20-án ültem be, a Lurdy mozi 20:15-ös Logan vetítésre. 2 óra 17 perccel később pedig úgy távoztam, hogy megvan az év egyik legjobb, ha nem a legjobb filmje.

Mint előttem már vagy száztucatnyian elmondták, a Logan elsősorban, azért érdemli meg az egekbe magasztalást, szinte már pátosz-szerű imádatot, mert minden érdemi filmes tulajdonsággal rendelkezik. Csak kisebb megnyilvánulásaiban képregényfilm, és a sötétebb tónus legalább annyira jól áll a vészjóslóan öregedő Wolverine-nek, mint a Nolan féle Batman-nek. Sokévnyi várakozás, reménykedés és csalódás után kaptunk egy saját, önálló lábain megálló Marvel filmet, ami képes a dráma zsáneren belül kifogástalanul mozogni.

Logan, jó pár szuperhőssel ellentétben, olyan múlttal rendelkezik, ami megindokolhat egy komolyabb hangvételt. Tudatában lévén a hosszú évtizedek alatt felgyülemlett megannyi fájdalomnak, tragédiának, a karakter már nem csak lehetővé teszi, hanem szinte megköveteli a drámaiság előtérbe helyezését. Ezen a ponton, rövid beszélgetések, apró emlékfoszlányok elegendőek ahhoz, hogy megértsük Logan hozzáállását a világhoz, és lássuk, miként tengeti napjait egy olyan ember, akinek már nincs ereje se saját, se mások terheit tovább cipelni.

Történet szempontjából visszavettek a megalomániából, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a karakterek közötti kapcsolatokra. Jóval több a lassú, beszélgetős, morfondírozós rész, mint bármelyik Marvel filmben korábban, de hála a színészeknek és a köztük lévő páratlan kémiának, ezek egy percre sem válnak unalmassá, nem érződnek időhúzásnak. A relatív földhöz ragadtság, a kevesebb szereplőt mozgató történet, az egyénekre helyezett fókusz megsokszorozta a rokonszenvezés lehetőségét. Logan és Xavier korábbi filmekhez képest merőben eltérő résztvevőit képezik az X-men univerzumnak. Egyikük sem tűnik sérthetetlennek, kikezdhetetlennek és már az első 10 percben az az érzésünk, hogy ha be fog ütni a baj, akkor messze nem állnak majd a dolgok magaslatán.

A hangulat gyökeres változáson ment keresztül, de azért így is vannak vicces, megmosolyogtató vagy éppen emocionális momentumok. Utóbbira, Xavier szívfájdítóan őszinte monológja a barátságos idegenek házában, komolyan mondom meghatóbb volt, mint bármi, amit az ide Oscar filmekben láttam. Ami pedig ezt a részt követi annyira sokkoló, hogy arra tényleg nincsenek szavak. Ez a másik hatalmas erénye a Logan-nek. A látványos henteléseket, és a lassúbb beszélgetéseket is olykor-olykor hirtelen, semmiből jövő, vérfagyasztó pillanatok kísérik. Nem akarom elspoilerezni, mi történik abban a házban, csak annyit mondok, hogy az a konkrét rész bekerült a „Amíg élsz, ezt el nem felejted” képzeletbeli memória-dobozomba. Biztonságosnak gondolt jelenetekben kiszámíthatatlan, brutális fordulatok másodpercek leforgása alatt mennek végbe, ezzel kirántva alólunk a megingathatatlannak tűnő stabilitás talaját.

Ami az akciójeleneteket illeti, nincs sok belőlük, de amikor megy a zúzás, akkor becsöppen az a bizonyos. A 2015-ös Mad Max-hez hasonló, zsigeri élmény szem-és fültanúja lenni a közelharci jeleneteknek. Dobhártyaszaggató hangeffektekre éhes hallójárattal, gombfejnyire tág pupillával fogadta be két fő érzékszervem az elém táruló, letaglózó képkockákat. Egyik pillanatban „Az már igen baszod!” kéretlen kommentárral, másik pillanatban szörnyülködve, kaján vigyorral kommunikáltam a világ féle, hogy mennyire tetszenek a látottak. A rendező már rögtön az első jelenetnél tudtunkra adja, hogy ez bizony nem gyerekeknek való hétvégi matiné lesz. Az R-rated valóban hozzáadta azt a pluszt az akciókhoz, amit a készítők eddig nem engedhettek meg maguknak. Nem is tudom, mikor láttam ennyire dinamikusan megkoreografált, ugyanakkor borzasztóan véres közelharci jeleneteket. Ha vérről, levágott végtagokról és fejekről van szó, akkor a Logan-ben fukarságnak nyoma sincs, vagy, ahogy Richard Attenborough mondaná: „Nem spóroltam semmit!”.

Színészi teljesítmények tekintetében, mindenkitől messze a legjobb alakítást kapjuk, bármiféle mércével mérve. A Laurát megformáló Dafne Keen már előzetesen is jó választásnak tűnt X-23 szerepére, és szerencsére a kész filmben is megállja a helyét. Mini Terminátorra emlékeztető első látványos felbukkanása még a kőkemény zsoldoskatonákba is instant belefagyasztja a szart. Korát meghazudtoló erejét, az általa rendezett vérfürdőket vagy éppen a hétköznapok apró dolgaira rácsodálkozó gyereket öröm volt nézni.

színészi képességeit – képregényfilmbeli szereplései közül – itt tudta igazán kamatoztatni. X Professzor számára az időskor, az egyre erősödő fizikai korlátok mellett, mentálisan igazi tragédia. Öregedése miatt, pont azon képessége fölött veszíti el a kontrollt, ami az egyik legerősebb mutánssá tette egykoron. Az értelmes, nagy tudású, bölcs Xavier szellemi hanyatlása szinte Beethoven halláskárosodásához hasonló unfair csapás.

Logan lírai finomsággal megáldott, irtózatos küzdelmekkel teli életét  lenyűgöző emberséggel tálalja a nagyvilág felé. A fáradhatatlan, sérthetetlen harcos felett lassan-lassan eljár az idő, és ennek nyomai mind fizikailag, mind lelkileg erősen megmutatkoznak. A mindenen átütő, fatörzseket hasító, rettenetes erőt sugárzó farkasüvöltés talán itt még erősebb, mint korábban valaha, és fájóan tükrözi Logan életét. Mélyen elnyomott, borzalmas tragédiák véget nem érő sora, egy ember kínkeserves sorsa üvöltés formájában tör a felszínre és zeng a messzi távolba. Jackman annyira autentikusan, lelkiismeretesen formálja meg ezt az ikonikus karaktert, amennyire az embertől lehetséges. Nagy kár, hogy esély sincs egy legjobb férfi főszereplő jelölésre, pedig ebben a filmben, egy ember összes felgyülemlett keserűsége, fájdalma könyörületet nem ismerően van elmesélve és eljátszva.

Nem tudom mi mással lehetne bárkit is meggyőzni arról, hogy mennyire jó lett az új Wolverine film. Betekintést nyerhetünk megcsömörlött, megfáradt emberek kései életeibe, olyan emberekébe, akik minden múltbéli hibájuk, veszteségük, fájdalmuk ellenére az utolsó pillanatokig hűen harcolnak a bajban rekedtekért és az elnyomásban szenvedőkért.

Verdict: 10/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://worldofakatakomba.blog.hu/api/trackback/id/tr8112369383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása