Paul Feig a reboot-asztalra küldte a mára már kultfilmmé avanzsált Szellemirtók című kortalan alkotást. Ezzel a húzással gyakorlatilag kiherélve az eredeti mű alapkoncepcióját, teljességgel figyelmen kívül hagyva annak minden pozitív hozadékát.

A Szellemirtók 2016-os női főszereplőkkel történő újragondolása bizonyos pillanataiban felér egy önkéntes részleges lobotómiával. Nem azért rossz, mert nők a főszereplői. Nem azért rossz, mert az alaptörténet gyenge. Nem azért rossz, mert egy közkedvelt klasszikus vígjáték újragondolása. Akkor, miért? A Szellemirtók Paul Feig miatt lett rossz. Nem vagyok nagy Szellemirtó rajongó, de ettől függetlenül látom és értem az eredeti film irányába táplált szeretet okát, okait. Az a tény, hogy Feig nem értette vagy éppenséggel totálisan figyelmen kívül hagyta a nagy előd esszenciáját, alapjaiban robbantotta atomjaira filmjét.

A film bukása javarészt a rendező alkotói humorának, vígjátékban használt védjegyeinek tudható be. Az általa megírt szereplők, párbeszédek egyszerűen nem illenek bele a Szellemirtó franchise kontextusába. Ami mondjuk a Női Szervekben, vagy A Kémben relatíve jól működött, az itt egyáltalán nem. A viccesnek szánt agysorvasztó megnyilvánulások és momentumok abszolút nem passzolnak a film hangulatvilágához. Itt nem működnek a híres Feig féle tahó karakterek és tuskó káromkodásokkal megszórt beszólások. Egy kicsit sem tudja a nézővel megszerettetni karaktereit. Ezzel a rossz hangvétellel, megközelítéssel már az első 10 percben rányomja bélyegét a filmre.

A karaktereknek és köztük lévő kémiának kellett volna a film két legfontosabb pontjának lennie. Mit kaptunk? Négy darab zseninek és/vagy hősnek aposztrofált egydimenziós félcédulást, akikkel sok mindent lehet csinálni, de azonosulni velük vagy éppen kedvelni őket biztosan nem. Melissa McCarthy egy fokkal visszafogottabban, de ugyanazzal a stílussal hozza a "Most szénné leszel oltva baszod!" karaktert. Kristen Wiig cukinak szánt okoskája pontosan annyira szerencsétlenül viselkedik, mint egy újszülött medvebocs. Leslie Jones nagyszájú énjét ismét kamatoztatja, igaz - furcsa módon - a négyes közül még így is ő volt a legkevésbé idegesítő. Amit pedig Kate McKinnon leművelt, az valami definiálhatatlanul öncélúra és abszurdra sikeredett. Annyira mesterkélten viselkedik minden egyes másodpercben, hogy egy idő után már kerestem a péklapátot a szék alatt.

Szinte magam előtt van, hogy Feig hogyan vázolta fel a szereplőknek saját karaktereiket: "Kristen, te leszel az okos, ugyanakkor kényelmetlenül balfaszul viselkedő tudós izé. Leslie, törjön elő belőled az a híres nagydarab fekete asszonyság. Kate, te pedig csinálj úgy mintha egy rocksztár és egy Nobel díjas fizikus közös gyereke lennél. Melissa, te meg csak olts le mindent és mindenkit. Tudod, úgy ahogy szoktad, csak egy fokkal finomabban."

Továbbá, nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy a rendező bizonyos jeleneteknél instruálásként mintha valami ehhez hasonlót mondott volna színészeinek: "Jó, most itt ti nagyon boldogok vagytok. Örüljetek és csináljatok valami vicceset. Nem tudom, hogy mit. Táncoljatok vagy mit tudom én." Számos improvizációnak érződő hót gyenge pillanat kapott helyet a filmben, amit egyszerűen nem tudok mire vélni. A jó öreg "Ááá, jó lesz ez így!" hozzáállás érződik, ami minden körülmény között, minden szinten sértő.

A sokadik probléma az, hogy a film szó szerint az összes jelenetbe próbál valami vicceset beletuszkolni. Nincs olyan pillanat, amikor valamelyik szereplő ne próbálkozna egy-egy sértő megjegyzés elsütésével, vagy éppen viccesnek szánt beszólással. Annyira debil, bugyuta és nevetségesen kreatívatlan jelenetek szemtanúi lehetünk, hogy az már olykor kifejezetten butítónak érződik. Bizonyos momentumoknál szinte éreztem agysejtjeim értelmetlen pusztulását, és a legszomorúbb az, hogy ehhez nem járult hozzá alkohol vagy egyéb tudatmódosító szer.

Összesen három és fél pozitívumot tudnék felhozni a filmmel kapcsolatban. Az első: a látvány. Nem mondom, hogy hanyatt estem a vizuális megvalósításoktól és ötletektől, de meg kell hagyni, hogy a film technikailag szállította az elvártakat. A második: Chris Hemsworth. Való igaz, hogy egy fejes káposzta értelmi szintjén rostokoló görög szobor egy percig nem maradna életben semelyik században vagy univerzumban, azonban szerencsére Hemsworth olyannyira túltolta a szekeret, hogy azt már pozitív sikerként lehet elkönyvelni. Egyértelműen az ő nevéhez fűződnek a legemlékezetesebb jelenetek és a legjobb beszólások. A harmadik: a cameok. Jobban mondva egy volt az, ami jókor és jó helyen lett a filmbe iktatva. Dan Aykroyd feltűnése arra a 20 másodpercre olyan volt számomra, mint egy korty víz a forró sivatagban. És végül a "feledik" pozitívum: körülbelül minden ötödik beszólásra jut egy darab jó poén. Pár momentum valóban őszinte nevetést váltott ki belőlem, ezeket azonban 8 darab poénnak titulált igen kellemetlen tökön rúgás kísérte. Sajnos ez az arány egy vígjáték esetén roppant soványka.

Összességében elmondható, hogy pontosan olyan rossz lett az új Szellemirtók, mint amilyen rossznak az előzetesekből gondoltuk, hogy lesz. Egy mérhetetlenül bugyuta humorral és tuskó karakterekkel megpakolt "alkotás", ami még önálló vígjátékként is csak pár pillanatában működik. Arra pedig végképp képtelen, hogy az eredeti film által kijárt nyomvonalat kövesse és képviselje.

Verdict: 4/10