Az Amadeus-ról filmbemutató videómat most írásos formában is, új gondolatokkal bővítve (+szal megjelölve) közszemlére teszem. Az írás azért kapta a mélyelemzés titulust, mert igyekeztem a lehető legrészletesebben kitérni a filmben felvetett témákra, gondolatokra. Szeretném megindokolni az Amadeus egyediségét, ezáltal azt, hogy miért tartom a valaha volt legjobb kortalan filmek egyikének.

Igen kevés ember él ezen a népes planétán, aki - még ha csak említés szintjén is - ne hallott volna Mozartról és az ő elképesztő zenei tehetségéről. Ő is, mint megannyi másik híresség beleesik azon emberek halmazába, akit Ugandától kezdve a Svájci Alpokon át egészen az Ausztráliáig mindenki ismer. Olyan közismert névvé nőtte ki magát az évszázadok folyamán, melynek hallatára mindenki egyöntetűen bólogatni kezd és megjegyzi: "Hát persze, hogy ismerem! Legalábbis, hallottam már róla."

Mozart zene iránti elképesztő tehetsége, ellentmondásos személyisége, valamint korai halálának körülményei olyan tökéletes filmes alapanyagoknak minősülnek, melyekre érdemes építeni. A helyzet tehát minden szempontból adott volt egy lehengerlő és drámai momentumokban gazdag biográfiai film elkészítéséhez. Milos Forman azonban úgy döntött, hogy egy teljesen más aspektusból közelíti meg Mozart és a klasszikus zene világát.

Az Amadeus alapötletének története egészen 1830-ig nyúlik vissza. Ebben az évben mutatták be Puskin: Mozart és Salieri című darabját, melyben Salieri a mérhetetlen irigységtől vezérelve megmérgezi riválisát. Ez messze áll a valóságtól, de ez már egy másik téma. Majd közel 150 évvel később, 1979-ben kezdődött meg az Amadeus megfilmesítésének története. Ebben az évben esett meg, hogy a forgatókönyvet jegyző Peter Shaffer egy színházi előadásra invitálta meg Milos Forman (addigra már Oscar díjas) rendezőt. Forman elfogadta a meghívást, de - saját bevallása szerint - a hideg kirázta egy biográfiai jellegű darab megtekintésétől. Egyszerűen unalmasnak tartja őket. Azonban valami nagyon komoly mértékben felkelthette az érdeklődését, ugyanis az előadás szünetében odament Peter Shafferhez, a darab írójához, és azt mondta neki: "Ha a második felvonás is olyan jó lesz, mint az első, akkor filmet csinálok belőle". A következményeket látva, volt olyan jó a második felvonás is.

Az Amadeus tehát egy színházi darabként indult, majd végül 1985-re már 8 szoros Oscar díjas filmként gurult be a mozgókép-történelembe. A film forgatókönyvét Peter Shaffer és Milos Forman közösen dolgozták ki, jobban mondva át, a rendező Connecticuti házában. Az itt végbemenő szellemi munkálatok közel 4 hónapon át tartottak, mert a darab szerzője és a rendező nagyon sok mindenben nem értettek egyet. Ahogy Forman mondta egy későbbi interjúban: "Ő nem szerette az én főztömet, én nem szerettem az övét". A filmet 1982-ben kezdték el forgatni és a jelenetek döntő részét az akkori Csehszlovákiában vették fel (egyébként Forman itt született), mivel ott rengeteg az épségben megmaradt épület a 18. századból. Nem mellesleg Budapest is a helyszín-jelöltek között volt, de végül sajnos nem ő lett a befutó.

Ennyit a bevezetésről, lássuk magát a filmet. Egy dolgot rögtön az elején érdemes tisztázni: az Amadeus elsődlegesen nem a címadójáról szól. Nem lehet biográfiai filmként elkönyvelni, mert a világhírű komponista életútja és művei csupán eszközként szolgálnak egy történet elmesélése céljából. Ráadásul, ha még figyelembe vesszük a történelmi hitelesség kérdését, akkor meg pláne nem nevezhető annak. A film két személy különböző tőből fakadó drámájának bemutatására összpontosít, melyet egy ember szemszögéből hallhatunk, aki nem más, mint Antonio Salieri. Salieri a 18. század egyik meghatározó olasz zeneszerzője volt, aki azzal a feldolgozhatatlan ténnyel volt képtelen együtt élni, hogy egy korban született Mozarttal. Az Amadeus (elsősorban) az ő személyes tragédiáját meséli el, az ő szemszögéből.

A film első ránézésre egy egyszerű rivalizálásnak tűnik, azonban olyan komplex és egyedi, mint Mozart muzsikája. A történetet a bolondokházába zárt idős Antonio Salieri meséli el, aki önmagát okolja Mozart haláláért. Az események innen vesznek lendületet, amikor is egy pap érkezik hozzá, hogy meggyóntassa és feloldozza bűnei alól az önmagát ostorozó komponistát. A film innentől kezdve többnyire egy elbeszélés, mely magába foglalja Salieri életének és zenei pályafutásának bizonyos állomásait. Ezeket a visszaemlékezéseket szakítják félbe időnként az időskori jelenetek.

Mivel többnyire visszaemlékezések szemtanúi vagyunk, ezért kiemelkedően fontos észben tartani, hogy az egyoldalú történetmesélés bár fenntartja az objektivitás illúzióját, ugyanakkor minden gondolat szubjektív tőből ered. Így, a következőkben leírt gondolatok, összefüggések legfőképpen Salieri nézeteit hivatottak reprezentálni. A pap gyónásra biztatja Salierit, aki szépen lassan elmeséli saját tragédiáját és felfedi öngyilkossági kísérletének okát, amivel valóban megkérdőjelezi a híres kijelentést, miszerint: "A teremtésben mind egyek vagyunk. Istennek egyformán kedvesek".

Salieri személyes tragédiája többrétű: egyrészről Mozart-ban véli felfedezni az "isteni" tehetséget, amit ő kitartó munkával és hithű magatartással igyekezett elérni. Másrészről nem elég, hogy Isten az "orra alá dörgöli" Mozart túlvilági tehetségét, még tovább feszíti a húrt azzal, hogy őt csupán a talentum felismerésének képességével ruházta fel. Képtelen feldolgozni, hogy Isten egy ilyen mocskos szájú, pimasz, önelégült és gyerekes embert választott eszközéül és küldött a halandók földjére. Meg van győződve arról, hogy Mozart az Úr küldöttje, aki a zene által dicsőíti önmagát. Ebből következik: Salieri nem Mozartra haragszik, hanem konkrétan Istenre. Számára Mozart Isten kiválasztottja, "a klasszikus zene Jézusa", aki szembeköpi őt, és gúnyosan röhög bele a képébe, hogy hiába az erőfeszítés, az akarat és az elkötelezettség, ő is csupán a középszerűség seregének egyik katonája, mint a legtöbb földi halandó.

Itt jön képbe a hit kérdése. Salieri egy vallásos, olasz családba született, és ebből kifolyólag hívő emberre vált az évtizedek folyamán. A zene iránt táplált szeretete, elhivatottsága pedig oly mértékű volt, hogy magát a klasszikus zenét tartotta egy összekötő hídnak, egy kapocsnak, melyen keresztül Istenhez szólhat. A zene által úgymond üdvözíti Istent, aki cserébe megajándékozza őt tehetséggel és szakmai elismeréssel. Egészen addig él Salieri ebben a tudatban, míg Mozart színre nem lép. Látva, jobban mondva hallva Mozart műveit, mint hívő ember, magát a teremtőt hibáztatja Mozart tehetségéért és bár fokozatosan, de végül teljesen ellene fordul. Mindezt úgy, hogy hite végig töretlen marad, csak kapcsolata Istennel egyszemélyes háborúba vedlik át. A teremtőt gyűlölte, mint egy személyt, a középszerűség átkáért.

Ezt az átkot tovább tetőzi a felismerés, hogy egyedüliként látja és érzékeli a későbbiekben kegyvesztetté vált Mozart isteni tehetségét, annak ellenére, hogy a köztudat őt tartja a kor legkiemelkedőbb zeneszerzőjének a film végén. Mert egyedül ő látja a kottasorok közé ékelődő zsenialitást, és annak ösztönszerű megszületését. Ez teszi Salierit igazán egyedivé és emberivé, hogy bár a császári udvarban vitatja Mozart tehetségét, ugyanakkor önmagával ezt bármilyen próbálkozás ellenére képtelen elhitetni.

+ Bizonyos pillanatokban, amikor ketten, más emberek jelenléte nélkül szerepelnek egy adott jelenetben, Salieri mindig őszintén adja Mozart tudtára az irányába táplált csodálatát. Négyszemközt nem rejti véka alá, nem kérdőjelezi meg Mozart tehetségét. Az utálaton olykor felülkerekedik a mérhetetlen csodálat, és ez őszinte véleménynyilvánításban ölt testet. Ez az oka annak, hogy Salieri jobban keresné és vágyná Mozart elismerését, mint a bárki másét. Mert a zenében Mozart értő fülekkel képes Salieri műveinek szakmai megítélésére, míg a császár elismerése csupán az átlagember véleményével egyezik meg. Ezért van az, hogy Mozart egy mondatba történő bújtatott csipkelődő megjegyzése - a siker és kitüntetés ellenére - pillanatok alatt porrá zúzza Salieri ambícióit. A csodálat és utálat kettőssége folytonosan jelen van, és ez számunkra is ismerős érzések felidézésének ad otthont.

A néző számára itt jön képbe a tökéletes azonosulási alap. Mert létezik olyan ember aki meg van elégedve a középszerűséggel? Az élet bármely területéről legyen szó, ki ne szeretne - még ha csak egy kicsivel is - mások fölé emelkedni valamiben? Ki ne szeretne, egy picit okosabb, ügyesebb vagy sportosabb lenni a többi emberhez képest? Az átlagosság semmilyen formában nem felel az önmagunkkal szemben támasztott elvárásoknak, és az emberek nagy része életének egy bizonyos pontján szembesülni kényszerül a középszerűség tényével, ami egyeseknél a szimpla létjogosultságot is megkérdőjelezheti. Ez különösen frusztráló tud lenni a kompetitív szférákban (sport, költészet, zene, festészet, stb.) tevékenykedő embereknél, hiszen számukra feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan az átlagossággal való szembesülés.

Ehhez a globális jelenséghez szorosan kapcsolódik a film másik központi témája: az irigység. Az irigység az ember egyik leghaszontalanabb tulajdonsága. Semmilyen pozitív hozadékot nem ad az egyén személyiségéhez, csak önostorozó szenvedést okoz, de mégis mindenkiben jelen van. Ez szintén jól ismert és napi szinten felmerülő kérdésekhez vezet: "Ő miért magasabb mint én?", "Ő miért szebb mint én?", "Ő miért játszik jobban mint én?". Rengetegszer találkozhatunk a fentebb említett kérdések valamelyikével. Van aki a sorsot, van aki Isten-t hibáztatja ilyen-olyan személyes dolgok megléte hiányában. Egyetlen egy dolog közös e téren az emberekben: egy bűnbak mindenkinek kell, és Isten az emberiség legközkedveltebb bűnbakja.

A teljesen ellentétes érzelmek egyidejű vászonra vitele valami egészen elképesztő jeleneteket hozott létre. Ilyen például az irigység és ámulat egy időben történő szerepeltetése. Gondolok itt arra a konkrét jelenetre, amikor Salieri készhez kapja és szemügyre veszi Mozart eredeti műveit. Az a pár perc a filmtörténelem egyik legjobban megírt, megvágott, megrendezett és előadott jelenete. Itt kristályosodik ki Milos Forman tehetsége és szemtanúi lehetünk, mi történik akkor, amikor egy jelenetben minden elem sebészi pontossággal van adagolva. Se egy üldözés, se egy csata, se egy közelharci jelenet, sőt még robbanás sincs a filmben, mégis vannak pillanatok amikor olyan elementáris energia árad a képernyőről, amit a hatalmas büdzsével megáldott látványfilmek képtelenek elérni.

A stáb minden egyes tagja tisztában volt a feladatával, és ezáltal képes volt mindenki a saját területén a maximumot teljesíteni. A forgatókönyv, a rendezés és a színészi játék tökéletes összhangja itt teljesedik ki és ebből fakad a film zsenialitása is. A klasszikus zenével, mint összekötő elemmel úgy mesél el egy történetet, hogy egy megvetendő karaktert tesz meg azonosulási pontnak a néző számára. Mindezt úgy, hogy 100%-osan megismerteti és MEGÉRTETI a főszereplő cselekedeteinek okát, miértjét. Bár a történések szubjektív oldalról vannak bemutatva, maga a film nem ítélkezik, csak feltár és prezentál, majd a nézőre bízza a döntést: Mozart valóban az Úr küldöttje, vagy Salieri csak egy bolond öregember, kinek a zene iránti függősége eltorzította a valós tényeket?

Továbbá, a film nagyon ügyesen építi fel az önfegyelem, mint képesség meglétének fontosságát. A tehetség kiemelkedően fontos ilyen típusú területen tevékenykedő embereknél, azonban önmagában ez sem tud megállni a saját lábán. A film egyik kulcsmondata így szól: "Mozart. Az alázat szép erény. Önnek is javára válna." Ez az egy mondat tökéletesen rámutat a film egyik legfontosabb tanulságára. Hiába a tehetség, ha az ember képtelen az önkontrollra, ha nem látja az alázatban és tiszteletben rejlő értékeket, akkor előbb-utóbb felőrlődik és elpusztítja önmagát. A zene iránti elhivatottság is nagyon hitelesen lett beleépítve számos jelenetbe. A film olykor látványosan, olykor apró mozdulatokkal érzékelteti az egyes karakterek zene iránti elképesztő elkötelezettségét. Salieri és Mozart oly mély beleéléssel képesek elmerülni a munkájukban, hogy az már a káros függőség határait feszegeti.

Az alakításokat tekintve mindenki kiemelkedően teljesít (még a szinte jelentéktelennek tűnő udvari tanácsadókat is), ugyanakkor F. Murray Abraham volt az az ember, aki - véleményem szerint - letette a valaha volt egyik legjobb színészi alakítást a filmtörténelem zsúfolt "asztalára". Elképesztő beleéléssel, apró mozdulatokkal és arckifejezésekkel érzékelteti éppen aktuális érzelmi státuszát. Nem nagyon lehet ehhez mit hozzáfűzni, látni kell és kész. Tom Hulce Mozartjának megközelítése egészen egyedire sikerült, de hibátlanul lett előadva és tökéletesen illeszkedett a történetbe.

A rivalizálás (még ha Mozart részéről nem is volt annak tekinthető) mindkét felet végül teljesen tönkretette, igaz különböző úton. Mozart fiatalon halt meg önkontroll hiányában, Salieri művei pedig öregedésével fokozatosan fakultak ki és felejtődtek el. Egyikük sem tudott győzedelmeskedni, és mind a kettő, bár különböző módon a zene iránti függőség áldozataként végezte. A film végén Salieri története elmesélésével gyakorlatilag meggyón a papnak - akinek egyébként arckifejezéseit érdemes megfigyelni a visszaemlékezések befejeztével - és a középszerűség védőszentjének felvállalásával véglegesen beletörődik saját sorsába.

+ Az egész történetben és annak végkimenetelében pedig az a legegyedibb, hogy a film személyes tragédia szót teljesen más értelemben közelíti meg. Salieri nem hal meg a film végén, nem válik földönfutóvá, nem szenved súlyos fizikai sérüléseket, nem veszíti el egyik közeli hozzátartozóját, tehát karaktere úgymond nem a klasszikus értelemben szembesül a tragédia kifejezéssel. Egy egészen másfajta igazságtalanság éri, amit a korábban felsoroltaknál sokkalta nagyobb csapásként él meg. Története úgy szomorú és igazságtalan, hogy életét és zenei pályafutását csupán saját magával szemben titulálja be tragédiának. A szubjektív történetmesélés miatt nem tudjuk eldönteni, hogy Mozart valóban annyival zseniálisabb volt-e, mint azt Salieri mondja, VAGY Salieri önmagával szemben volt túlzottan kritikus, és maximalizmusa állandó elégedetlenségbe taszította.

+ Az Amadeus egy általa választott karakteren keresztül, mikro szinten szembesít minket az irigységgel és az ebből fakadó állandó elégedetlenkedéssel. Az értelmetlen irigykedés megnyilvánulhat például egy felsőbbrendű hatalom (Isten, sors) iránti utálatban, önostorozásában, vagy akár mindkettőben egyszerre. Az önmagunkkal szembeni túlzottan magas elvárások állítása, valamint az állandó másokhoz való viszonyítás gátat szabhat az értelemkeresésben és a boldogságtalálásban. Ez történt Salierivel is, aki bár kiemelkedő zeneszerzője volt a 18. századnak, ugyanakkor képtelen volt beérni a második hellyel. Egyszerűen ő akart lenni a legjobb az általa választott szakmában. Zene iránti elhivatottsága függőségbe taszította, ami elhatalmasodó maximalizmusával karöltve tönkretette az egész életét.

+ Az önostorozó olasz zeneszerzőn kívül van egy másik szenvedő lelkünk is, a címszereplő, Wolfgang Amadeus Mozart. Az ő tragédiája teljesen másrétű. Mozart a tökéletes példája az átlagos gyerekkor hiányának, és az ebből fakadó súlyos következményeknek. Bár a filmben nincs eléggé kihangsúlyozva, de sokak szerint Leopold Mozart (Wolfgang apja) volt részben felelős az osztrák zeneszerző korai haláláért. Közvetett módon, de negatívan befolyásolta fia sorsát azzal, hogy zenei karrierjére tett fel mindent, ezáltal megfosztva őt egyéb alapvető és kulcsfontosságú dolgoktól.

+ Mozart már nagyon fiatalon megtanult zongorázni, hegedülni és zenét szerezni. Apja egészen csecsemő korától kezdve oktatta, és látván a fiú zene iránti tehetségét, rengeteg pénzt, energiát invesztált saját "zenei projektjébe". Mozart gyakorlatilag egész gyerekkorát azzal töltötte, hogy egyik országból a másikba, egyik gróftól a másikhoz utazott, és életkorát meghazudtoló tehetségével nyűgözte le a zenére fogékony európai elitet. Az állandó turnézás miatt nem járt iskolába, nem játszott korabeli társaival, nem élte, nem élvezhette a felhőtlen gyerekkort. Ennek a meglehetősen fontos korszaknak a hiánya pedig csak évtizedekkel később jelentkezett bizonyos személyiségbeli torzulásokban. Valószínűleg ezen dolog működhetett közre és lehetett az ok, amiért Mozart sokszor annyira gyerekesen, szeleburdin viselkedett a magasabb körökben is.

+ Tulajdonképpen Leopoldot két ízben is Mozart teremtőjének is nevezhetjük. Egyrészt, mint apa, másrészt mint tanár, aki gondatlanul felhasználva fia tehetségét egy elképesztően tehetséges kétlábonjáró roncshalmazt formált saját gyermekéből. A filmben Leopold karakterét csak rövid ideig látjuk, de a számára fenntartott jelenetekben Forman ügyesen érzékelteti a láthatatlan atyai elnyomást, mely Mozartra nehezedett egész életében. Ezt jelképezi a palásttal felvértezett fekete kosztüm is, ami apja láthatatlan árnyékát jelképezvén nehezedik fia vállaira.

"A zene a harmadik főszereplő." - Jegyezte meg Milos Forman egy interjúban. Az opera előadások monumentálisak, látványosak és rávilágítanak a klasszikus zenében rejlő szépség rég elfeledett arcára. Nagyon jól visszaadják milyen lehetett vajon akkoriban egy ilyen volumenű koncerten jelen lenni, melyen a részvétel egyebek mellett komoly presztízs-értékkel bírt.

+ Viszont a zene, mint filmes kellék itt - a látványos operaelőadásokon túlmenően - egy másik szerepet is betölt. Egyfajta nonverbális érzelmi fokozó eszközként mesterien idomul számos jelenethez. Ezalatt azt értem, hogy bizonyos momentumokban a zenét Salieri pillanatnyi érzéseivel, érzelmeivel hangolják össze. A tökéletes pillanatokban halkul el vagy erősödik fel, ezzel az egészen különleges adalékkal tovább fűszerezi a már alapvetően intenzív jeleneteket. Az apró mozdulatokban megnyilvánuló ámulatot általában lassú tempójú zene kíséri, míg a hirtelen előbuggyanó haragot erőteljes ária emeli epikus magasságokba. Nem nagyon láttam még olyan filmet, ahol ennyire kulcsfontosságú funkciója lett volna a zenének, ami konkrét főszerepet játszik a karakterben végbemenő  érzelmek felerősítésében.

+ A film megtekintése után merül fel a végső kérdés: Az Amadeus tulajdonképpen kinek állít emléket? Kikről szól?

A rossz időben, rossz helyre született emberekről? Azokról, akik valamilyen okból az általuk választott életpályán a hatalmasok árnyékában voltak kénytelenek leélni átlagosnak bélyegzett életüket?

VAGY

Azokról, akik önmagukkal szemben támasztottak túlságosan magas elvárásokat? Azokról, akik maximalizmusukkal állandó elégedetlenségbe taszították önmagukat és tették tönkre saját életüket?

+ Véleményem szerint az Amadeus nem konkrétan egy emberről, vagy emberekről szól, hanem mindnyájunkban napi szinten felmerülő gondolatokról, érzésekről. Mozart és Salieri csupán eszközök, akik mindenkiben gyakran felmerülő kellemetlen kérdéseket őszintén és hitelesen reprezentálnak. Testet kölcsönöznek a haszontalan alapvető emberi tulajdonságoknak, mint például az irigységnek, az elégedetlenkedésnek, vagy a kontrollálhatatlanságnak. Milos Forman ezen témák köré kerekített egy rivalizálásba "áztatott" történetet, karaktereit egy adott korszakba helyezte és megspékelte az egészet a klasszikus zenével, ami összekötő kapocsként tette szórakoztatóvá és befogadhatóvá a korábban említett nem túl népszerű témákat.

Ugyan számtalan egyéb tényezőről nem esett szó, de bátran ki merem jelenteni, hogy mind a 8 kategóriáért járó Oscar szobor a lehető legjobb helyre került az 1985-ös évben. A díszletek, kosztümök, ruhák, parókák és egyéb vizuális elemek borzasztóan korhűnek hatnak, valóban képesek a 18. századi Bécs hangulatát visszahozni.

Az Amadeus gyakori gondolatokat feszegető személyes dráma, ami a klasszikus zene, mint művészeti ág közbenjárásával meséli el két ember különböző tőből eredő tragédiáját és Isten kifürkészhetetlen útjainak egyikét. Abszolút kihagyhatatlan darab, ami sok mindennek elmondható, de középszerűnek biztosan nem.

Verdict: 10/10