Denis Villeneuve 35 év elteltével tovább gondolta Ridley Scott kult-státuszú science fiction opuszát. Az elmúlt évek minőségi sikerfilmjei mögött álló rendező nem véletlenül kapta meg a lehetőséget, ugyanis mert nagy költségvetésből egy páratlan képi világú, ambiciózus vállalkozásba belevágni, ami bánatomra csak nyomokban tartalmaz velős gondolatokat.

Előre le kell szögeznem: Egyáltalán nem vagyok oda az 1982-es, Ridley Scott féle Szárnyas Fejvadászért. Eddig 2 alkalommal veselkedtem neki teljes intellektuális kultuszfilm páncélba öltözve, de középtájon mindkétszer unalomba és az érdektelenségbe torkollott a projekt. Ennek tükrében kellő mértékben tartottam az új Blade Runner-től, azonban a rendező korábbi munkái, valamint a hatalmas hype gépezet végül rá tudott venni arra, hogy megtekintsem ezt a közel 3 órás lassú folyású, nehezen emészthető sci-fit.

Denis Villeneuve. Ő a tényező, aki miatt működik ez az egész. Az által teremtett képi világ úgy szippantja be a nézőt, mint vákuumos porszívó az M&M's drazsét. Minden egyes képkocka maximális tudatossággal és művészi finomsággal lett egymás után helyezve. Tapintható, hogy azok mögött vastagon húzódik egy különleges atmoszférikus érzés, melynek kitalálásán és vizuális úton történő közvetítésén éveken át dolgoztak. Már-már természetfilmszerű beállításokkal operáló operatőri munka fél kézzel gyepálja el a mai látványfilmek armadáját. Nincs rá jobb szó: vizuális orgia. Az esetek 90%-ban túlvilági színárnyalatokra, árnyékkal való kreatív játékra, ötletgazdag beállításokra, megépített díszletekre épül a képi világ. Beszédtől mentes, hosszan kitartott totálok, lenyűgöző részletességgel és odafigyeléssel tálalt közeliek nem egyszer jobb kérdéseket vetnek fel, mint az Istenkomplexus attitűddel meghintett monológok.

Kétség sem fér hozzá, hogy a Szárnyas Fejvadász 2049 hosszú, és olykor igencsak lassú, viszont ezzel a „csoszogással” nyílik lehetőségünk nyakig elmerülni a világában. Villeneuve 2 óra 45 perces játékidővel biztosít a néző számára egy potenciális jövőképbe való betekintés lehetőségét, ahol van idő alaposan a pohár fenekére nézni. Így, a lassúság végre valahára célt szolgál, méghozzá egy magasztos a célt, ami által első kézből tapasztaljuk meg az atmoszférateremtés magasiskoláját. A fentebb említett szemkápráztató celluloidfelhasználáson túlmenően, a hangeffekteket sem tudom eléggé magasztalni. Az Érkezéshez merőben hasonló, és legalább annyira jól odaillő, dübörgő, berezonáló mély hangok hullámként terjedtek szét a hatalmas moziteremben.

Ryan Gosling-ról nem tudom eldönteni, hogy jól színészkedett, vagy szimplán arcberendezése – jelen esetben - passzolt filmbeli karakteréhez. Harrison Ford-ról való nyilatkozás a békesség jegyében inkább elmarad, ugyanis vele kapcsolatban egyre inkább az az érzésem, hogy most már tényleg maga mögött hagyhatná a szakmát. Jared Leto hálás szerepben sokadszorra játszhatott nem átlagos személyt, szintén teljesen korrekten.

Mélyenszántó témakörök továbbra is helyet kaptak ebben a frusztrálóan reális jövőképben, viszont ezen gondolatmagvak továbbra sincsenek kellő mértékben kibontva. A teremtés kontra születés közötti egyenlőségjel dilemmája, a lélek definiálhatatlansága, egy elmagányosodott társadalom ijesztő jóslata, az emberi lét mivoltának komplex kérdései pár mondatos monológok, párbeszédek vagy látványos felvételek formájában a felszínre törnek, de mindössze azért, hogy néhány másodpercre megpedzegessék a gondolatiság húrját. Súlyos kérdések reflektorába tehát gyakran beleszalad a film, de nem maradt ott sokáig, sajnos. Nem éreztem azt, hogy olyan szavak hagynák el a karakterek száját, amik köré később egzisztenciális kérdésekről szóló beszélgetéseket tudnék felhúzni.

A moziból távozva, jobban végig gondolva a történet, a következő kérdésre/kérdésekre sehogy sem sikerült meglelnem a választ: Miért pont a szaporodás képessége bontaná le az emberek és replikánsok között húzott betonfalat? A szaporodás lenne az egyetlen, (jelen esetben) utolsó kulcsfontosságú tényező, ami az embert emberré teszi? Ha a replikánsok már erre is képesek lennének, akkor a köztük és emberek között lévő vékony mezsgye teljesen eltűnne? Ha replikánsok birtokában lennének a szaporodás képességének, akkor gyakorlatilag egy deka különbség nem lenne született emberek és gyártott gépek között. Ezen esetben értelmét vesztené az „Én igazi vagyok, te pedig nem.” kijelentés boncolgatása. Szubjektív véleményem szerint, a film nem foglalkozik elég tüzetesen az alapkoncepcióból eredő „Mit jelent embernek lenni” témakörrel sem.

Villeneuve értő kezekkel nyúlt az alapanyaghoz, mi több, tett hozzá új dolgokat. Végtelenül szimpatikus hozzáállás filmkészítői oldalról, hogy nem nézi hülyének a nézőt, és nagy költségvetéssel is mer mainstream-től kicsit távolabb helyet foglalni. Nagyon igényes science fiction film lett a Szárnyas Fejvadász folytatása, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy új gondolatot, vagy mélységet adott volna az emberi létezés megválaszolhatatlannak bélyegzett kérdéséhez.

Verdict: 8/10